2015. augusztus 9., vasárnap

11. nap A döntésekért

  Sziasztok! Most megtudhatjátok Trent válaszát!

Olive
  Felvont szemöldökkel ültem a nappaliban az egyik fotelben. Ez a Disneylandes ajándék még nekem is új volt. Jay szülinapja a tavaszi szünetben lesz, és én még nem néztem neki semmit. Elég válogatós fajta, nem lehet neki csak úgy összedobni valamit. Jól fel kell készülni rá, tavaly például mini fagylaltgépet kapott tőlem. Egyáltalán nem tetszett neki, hisz melyik gyerek örülne egy fagyit készítő szerkezetnek, hm?! Már apától megkapta a maga külön házát, mikor a szülinapján el akart költözni. De most minden más. Ilyen, s más gondolatok cikáztak fejemben, mikor anya feltette Trent-nek szánt kérdését. Pupilláim hatalmasra tágultak a kérdés hallatán.
 - Nem is tudom... - érkezett a válasz.
 - De tudjad, mert most fogom lefoglalni a jegyeket. Jay és Olive is nagyon örülne, ha jönnél. - Próbálkozott anya. - Ugye, Olive?
 - Hogyne! Nagyon örülnék! - Mondtam cinikusan, hamis mosollyal az arcomon. Anya mosolyogva bólintott, nem tűnt fel neki, Trentnek viszont annál inkább. Látta rajtam, hogy nem örülnék neki, de rátett egy lapáttal. Nem akartam, hogy anya bármit megtudjon arról, ami tegnap este történt. Ha lehet egy életre eltiltaná tőlem Trentet, mert ha lehet mondani... kezd tetszeni.
 - Mivel Olive nem kifogásolja, ezért örömmel mondok igent! - Vigyorgott gonoszan. Összeszűkült szemmel figyeltem, ahogy anya magyaráz neki mindenféle dolgot az útról. Gyakran felém pillantott, ravasz mosolyra húzta ajkát. Távozását követően felelősségre is vontam anyát, aki csak annyit mondott, hogy "Te mondtad, hogy csak ő a barátod! Én csak segítettem, hogy az is maradjon!", és felment Jay-hez. Persze Jay előtt titokban kellett tartanunk az utazást.
 Arizóna állam még télen is elég meleg, így mi nem ismerhettük az olyant, mint a hó. Bár én láttam már havat, mikor anno a "családdal", Jay születése előtt elmentünk Svájcba. Azóta állandóan fel is emlegeti nekünk, hogy mi milyen jól éltünk azelőtt, hogy ő megszületett volna. És én ezt nem is tagadom, viszont nagyon szeretem a kis srácot. Boldogságot hoz az életembe. A kanapén feküdve figyeltem öcsémet, aki nevetgélt a TV-ben lejátszódó rajzfilmen. Észrevette, hogy figyelem, megvillantotta édes kis mosolyát és rámutatott felső fogsorán lévő egy üres helyre, ahol még a foga üres helye tátogott. Mosolyogva megráztam fejem és inkább felmentem a szobámba festeni. Gondolataim az egész napot végigjárták ihletet adva a festményhez. Végül csak egy rajzot készítettem a Disney palotáról, ahol ott állunk mind a négyen háttal, a gyönyörű épületet ámulva. A palota különböző színekben pompázott csak mi voltunk egészen sötétek. Elég hamar kész lettem vele, majd jó mélyre dugtam a mappában elrejtve kutakodó öcsikém elől, nem mintha bármit felfogott volna belőle.
 A csendet telefonom csengőhangja robbantotta szét. Valaki hívott! Engem? Íróasztalomról lekotortam minden olyan dolgot ami gátolt a telefonom hozzáférésében. Ijedten néztem a telefonom, amin ismeretlen szám villogott. Gondolkodtam, hogy vegyem fel vagy mégse. Mi van ha valami pszichopata vagy részeg ember?! Bár maximum lerakom. Míg vacilláltam felvegyem a televont vagy sem, reménykedtem, hogy elhallgat. De az csak szólt, újrakezdve a csengőhang zenéjét. Végighúztam ujjam a kijelzőn, felvéve a telefont.
 - Halló! - szóltam bele bizonytalanul.
 - Szia, Olive! Josh vagyok! - válaszolt a fiú. Josh az, aki engem húzott karácsonykor. Örökké emlékezni fogok az ajándékára, mert egy karkötő volt rajta sok-sok medállal.
 - Ó, Josh! - ennyire telt tőlem, nem tudtam többet hozzáfűzni.
 - Már hívtalak egyszer csak nem vetted fel! Azt akarom közölni, hogy.. - kezdte el mondandóját, de félbeszakítottam.
 - Adjam vissza a karkötőt, értem! - búsultam el egy pillanat alatt ránézve cuki karkötőmre a csuklómon.
 - Nem! Nem kell visszaadnod! Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy... eljönnél-e velem valahova? Beülni valahova társalogni vagy villásreggelizni?
 Eltátottam a szám a döbbenettől, hátráltam és leültem az ágy szélére. Habogtam, nem tudtam mit mondani.
 - Ezt valami filmből szedted? - erre telt tőlem.
 - Hát... igen! Csak nem tudom, hogy mondjam el...
 - Csak mondd ki, nem harapok! Főleg telefonálás közben nem! - mosolyogtam.
 - Öhm..rendben! - nevetett bele cuki angol akcentussal a telefonba. - Eljönnél velem randizni?
E kérdés nekem nagyon jól esett. Soha senki nem hívott el randizni. Még a barátommal is úgy voltunk, hogy csak spontán összejöttünk. Nem voltak randik, bár mostanában is vártam meghívásra. De ő ahelyett, hogy velem lenne, összejött egy szajhával aki azt sem tudja, hogy kicsoda. Adela, mégis milyen név ez, most komolyan! Én másnak ismertem meg Trentet. Úgy látszik kitelik tőle, hogy ilyenekkel összeáll. Ahogy belegondolok a kapcsolatukba, ahogy csókolóznak, ölelkeznek, nevetgélnek kiráz a hideg. Meg persze a harag és a... a féltékenység. Halálosan féltékeny vagyok, nem neki kellene Trent mellett lennie, hanem nekem. Ő nem lesz libabőrös, ahányszor az a fiú hozzáér. Nem kalapál a szíve, nem néz rá szerelmes pillantásokkal, ellentétben velem. Eddig sosem akartam bevallani magamnak, de már az első alkalom óta belezúgtam Trent Weaverbe. Szeretem őt, és fáj, hogy azzal a cédával látom. Elviselhetetlenül fáj. Ez a randimeghívás viszont nagyon jól jött. Segíthet elfelejtetni velem az egészet, legalább egy napra.
 - Olive, ott vagy még? Megértem, hogy nem akarsz, de azért megmondhatnád! - zökkentett ki Josh.
 - De, elakarok menni veled! - mondtam nagy hévvel. - Vagyis... igen, elfogadom a meghívást!
 Megbeszéltük, hogy egyik nap beülünk egy Starbucks-ba. Őszintén örültem a meghívásnak.

 A helyszínen találkoztunk két nap múlva este. Ott ült egy asztalnál hátul a sarokban mikor megérkeztem. Leültem a vele szemben lévő székbe, összekulcsoltam kezeimet az asztalon és vártam, hogy megszólaljon. Elég titokzatos volt.
 - Szia! - köszönt. Visszaköszöntem és tovább vártam. Már kezdett kínossá válni szótlanságunk, és inkább elment rendelni. Mikor visszajött eltűnt minden, ami eddig zavart a beszélgetésben. Kérdezgetett rólam, hogy mit szeretek, mi leszek ha nagy leszek, meg ilyen hülye kérdéseket amin jókat derültem. Jó párszor megnevettetett, megfogta kezem és szépeket mondott rólam. Aztán mesélt magáról, hogy egy penthouse-ban lakik egy barátjával közel hozzánk. Kiderült, hogy egy trolival járunk minden reggel, csak ő ül én meg mindig állok. Furcsálltam, hogy penthouse-ban lakik, és trolival jár. Megígérte, hogy foglal nekem helyet most már maga mellett, bár én mondtam, hogy nem szükséges. Mivel jó hamar végeztünk felszálltunk egy trolira és hazafelé vettük az irányt. Ám mikor a troli egy hozzánk közeli megállónál megállt, Josh leráncigált a járműről. Nagyon sok hotel került elénk, Josh-al a legnagyobba sétáltunk be, a lift a legmagasabb emeletre vitt minket. Filmet akarunk nézni, valami jó akciót. A legközelebbi hely a lakása volt.
 - Még nem mehetünk be! - állított meg az ajtó előtt.
 - Mégis miért nem? - néztem rá teljesen megdöbbenve.
 - Mert meg akarlak csókolni! - motyogta. Azt hittem, hogy csak félrehallottam de nem. Mióta mondtam, hogy nem harapok kimondott mindent, ami eszébe jutott. Ez egyben bizarr és jó. Elpirultam, amit észre is vett, hiszen végigsimított az arcomon. Nem rázott ki a hideg az érintésétől, nem liftezett a gyomrom. A szívem ugyanúgy gyorsan vert, hisz most mondta valaki, hogy meg akar csókolni. Nem igazán akartam megcsókolni, de ő magához húzott és megtette. Így, ölelkezve mentünk be a lakásba. Nem vettem észre merre tarunk, de ajtócsapódást hallottam és az ágyon találtam magam. Nem gondolkoztam, semmi nem jutott eszembe míg csókolóztunk. Viszont amikor Josh már tapogatni kezdett a ruha alatt, megszólalt a fejemben az úgynevezett vészcsengő ami ilyenkor szokott jelezni. Tolni kezdtem magamtól a fiút, egy nagy lökettel magam mellé dobtam az ágyra és kirohantam a szobából. Hallottam, jött utánam hisz kiabált, hogy álljak meg. De én nem álltam meg a lépcsőház felé vettem az irányt, mert nem voltam képes megvárni a liftet. Attól még, hogy jól futok, nem bírok lefutni lépcsőn a huszonötödik emeletről. Megálltam úgy az ötödiknél, leültem a lépcső szélére. Egy percen belül meghallottam Josh hangját mögöttem, felkeltem és menni kezdtem tovább. Futni nem bírtam, csak totyogtam le a lépcsőn. Lejutottam a másodikig mikor beért.
Mellém ért és magyarázni kezdett.
 - Olive, én nem akartam! Elragadott a hév! Nagyon sajnálom! - szajkózta folyamatosan. Kijutottunk a januári éjszakába, de én még mindig nem szólaltam.
 - Esküszöm, többet nem csinálok ilyet. Én tényleg nagyon sajnálom, Olive! Végre van egy normális kapcsolatom, erre ezt is elszúrom! Nem kellett volna megcsókolnom téged! Ott szúrtam el mindent! - szemében láttam a megbánást. Nem kéne felfújnom ennyire ezt a dolgot. Fiú, és húsz éves. Tele van hormonnal, még egy poharat is meghágna. Jó, azért azt nem.
 - Most csak haza akarok menni!
 - Rendben! Hazaviszlek! És mielőtt ellenkeznél, én nem tűröm, hogy éjszaka buszozz! - mosolygott. Kutakodni kezdett a zsebében, de amit keresett nem volt ott.
 - A kocsikulcs! Fent hagytam! Megvársz itt, vagy visszajössz? - indult vissza.
 - Megvárlak! - eszemben sincs visszamenni oda. Inkább félreálltam és figyeltem az utat, ami teljesen kihalt volt. Mindenhol feketeség uralkodott körülöttem. Néhol volt pár lámpa, ami megvilágította az előtte lévő területet. Nekidőltem a falnak, vártam Josh-t. Felnéztem, egyenesen előttem egy vonalban velem egy férfi jött felém, fejét eltakarta kapucnija. Az út túloldalán volt, szét sem nézve jött át. Tőlem úgy tizenöt méterre állt, egyenesen engem nézett. Kiegyenesedtem, nekilapultam a falnak. Félelem szállt az egész testemre, reszkettem. Éreztem, a férfi tekintetét magamon. Egész vékony volt, de annál ijesztőbb. Felfigyeltem egy hangra a bejárat felől, Josh jött. Szőke haja kitűnt a sötétből, zafírkék szeme világított. Egészen helyes. Bár én még mindig Trentet szeretem. Francba! El kell felejtenem, mert akkor semmi se lesz ebből.
 - Megleltem, ott volt a dohányzóasztalon egy papírkupac alatt! - kiáltott. Egy pillanatra fordítottam el a fejem, de mikor visszanéztem a pasas nem volt sehol.
 Eltűnt! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése