2015. július 8., szerda

5. nap A titkodért

Sziasztok drágák! Úgy gondoltuk minden második héten szerdán is kirakunk részt és nem csak vasárnap olvashattok újat.

-  April... a... nővérem volt... - a könnycseppeknek elég volt ennyi, végigfutottak arcán.
- Neked volt egy nővéred? - néztem rá tágra nyílt szemmel, amire egy dühös pillantást vetett rám. - Bocs. Csak váratlanul ért. És hol van? Elköltözött?
- Nem... meghalt. - Ó, ez váratlanul ért.
- Hogy? Vagyis... sajnálom. - szégyelltem el magam egy másodperc alatt. Csak annyira kíváncsi vagyok a halál okára.
- Khm... ha nem baj, nem beszélnék róla. Elég volt nekem ez is. Nem akarok még jobban visszamenni az időben, újra átélni ami történt, azt nem... nem bírnám ki. - fújta ki az orrát egy zsepivel. - Mit szólnál hozzá, ha én megcsinálnám hétvégén ezt az egészet? Úgyis elment most a kedvem minden ilyesmitől. Meg még segítenem kell Jay-nek is. Meg, gondolom nem akarsz egy péntek estét így tölteni... papír vagdosással! Meg a hétvégét sem, úgyhogy marad nekem. Menj és szórakozz!
- Olive, én szeretnék... - rám nézett olyan ,,menj már el arccal", így kényszerültem rá. De az ok még mindig érdekelt. Habár biztos nem szedtem volna ki belőle. Manapság ha hallok egy elhunyt emberről, mindig az oka érdekel.  - Biztos?
Bólintott, gyorsan felálltam megnéztem az eddig megcsinált dolgokat, és láttam, hogy még mennyi van hátra. A mérleg a még meg nem csinált felé billent. Még egy bátorítót rásomolyogtam és távoztam.
 Már csak egy baj volt... a troli. Nem tudtam, hol van a megálló. Nem ott, ahol leszálltunk. Felhívtam apámat, hogy fuvarozzon haza. Több, mint egy óra kellett míg ideért. Fél óráig azon gondolkodott, hogy hol is van a cím, amit megadtam. Az autóban egész végig azon veszekedett velem, hogy miért kellett idejönnöm.

 A hétvége gyorsan elszállt. Lógás a haverokkal, akik már ismét felfigyeltek rám az egyre vidámabb hangulatom miatt. Filmezés, fiús beszélgetések, X-box... a régi szép idők. Ezeket csináltam még mielőtt össze jöttem volna Rose-val. De mégis, a Rose-val töltött idő fenséges volt. Nem mondom, hogy mindig megértettük egymást, vagy sose veszekedtünk, mert volt ilyen. Nem bírtuk sokáig a távollétet, mindig valamelyikünk bocsánatot kért a viselkedéséért. Kb. egyforma magasak voltunk, visszahúzódó volt, nem játszott semmilyen hangszeren, nem festett. Szóval csak élt. Majd meghalt, nem tudom miért. Nagyon fájt az öngyilkossága. Több napig magamat hibáztattam a döntése miatt, és még valahol mindig magamat okolom.

 Hétfő reggel hamar bementem a suliba, megnéztem a korai fociedzést, amit tartottak. Így hamar beértem a kémia előadóba, helyet foglaltam és vártam az érkező tömeget miközben kivettem a laptopot. Megnéztem az eymailemet, láttam egy fotós felkérést attól az újságtól, akiknek már fotóztam egy párszor tájképeket. Azt olvasgattam, csak párszor néztem fel amikor valaki köszönt. Épp Tom Hardy jött el mellettem köszönt, felnéztem és egyből megláttam az éppen belépő Olive-ot. Elmélyedt egyik figurás füzetében, az ablakon bejövő fuvallat meglobogtatta bársonyos barna haját. Nem látta merre megy, így persze, hogy neki ment egy padnak. Ösztönösen becsuktam a szemem az ütközésre, de mikor kinyitottam és láttam ugyanúgy jön tovább, vigyorogtam. Már-már gyakrabban pillantott fel, míg meg nem látta, hogy figyelem. Aranyos grimasz jelent meg az arcán, de mikor már nem bírta tovább, ő is elmosolyodott.  Amint hozzámért leült a padba.
- Mi az? Mr. Kiszámíthatatlan ma vidám?
- Kell egy ilyen nap is. Mostanában úgy sem adatik meg... - kicsit lankadt csak le a mosolyom, de ezt Olive azon nyomban kiszúrta.
- És máris átmentünk depresszióba... hurrá! - emelte magasba a kezeit, ütött kettőt a levegőbe.
- Hagyj már! - nevettem - Megcsináltad a hétvégén a dolgokat?
- Dehogy! Nem volt rá időm. De a nagyját megcsináltam! Szuper lesz! Viszont még kéne a segítséged! - nézegette a körmeit.
- Oké. Ma délután ráérsz?
- Persze, csak meg kell sétáltatnom Bonnie-t. Szegény kutyi egész nap be van zárva. Ma pedig gyönyörű idő van. - mondta. Igaza volt, tényleg az. Az októberi hideghez képest, a nap besütött a nyitott ablakon megvilágítva Olive barna haját. Arca tiszta, semmi nyoma eltűnőben lévő pattanásoknak vagy hegeknek. Nem csúfította arcát semmi.
- Ha nem baj, veled tartok! Imádom a kutyikat, ahogy te mondod.

 Igazat mondtam tényleg bírom őket, de a hatalmas husky kutya kicsit elbizonytalanított. Csak egy kicsit morgott és ugatott, annyit kibírtam. Majd amikor megsimogattam -Olive kérésére - meg hagytam, hogy megszaglásszon egész jó fej kutya lett belőle. Olive idehozta a pórázt, letette elé és jó egy métert hátrébb lépett karját elém téve, így én is hátrébb léptem, de mikor el akart lökni maga mellől megtántorodott. Nem bírt meglökni, így nekem kellett jobbra lépnem egyet. Nem értettem, miért kell így elhelyezkednünk, de megértettem amikor a kutya felkapta a pórázt és odasétált vele hozzám. Letette elém a kötelet, és hatalmas zafírkék szemeivel felnézett rám.
- Azt akarja, hogy te sétáltasd! - súgta oda Olive. - Mindig ezt csinálja! Valamikor azt akarja, hogy én vigyem valamikor az öcsém.
- Okos állat! Bonnie! - térdeltem le elé, és a nyakához helyeztem a pórázt. Húzni kezdett maga után az úton, mire Olive felé pillantottam, aki egy ,,hagyjad hadd vezessen" biccentéssel elintézte. Bonnie csak rángatott és rángatott maga után, miközben beszélgettem a lánnyal. Egy negyed óra után Bonnie úgy húzott, mint aki megőrült. Olive rátette a kezét az enyémre, és kibogozta belőle a pórázt, elvette és elengedte. A kutya olyan őrült módon sprintelni kezdett, hogy egyszer volt kutya, nincs kutya. Ő csak átlósan mutatott egy feliratra, ahova az volt felírva nagy, zöldes formátlan betűkkel: PARK.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése