2015. augusztus 16., vasárnap

12. nap A tetteidért

Sziasztok! Megtudhattátok az előző részből Trent válaszát és most elolvashatjátok mit érez Olive.


 Mire észbe kaptam a negyedik randinál tartottunk Josh-al. Sose gondoltam volna, hogy vele máshogy érezhetem magam. Szerintem a cuki, ártatlan, mindig vidám lány nem én voltam. Ilyenek a gyerekek! April halála előtt még gyerek voltam, de nem maradhatok, annak az időszaknak már vége!
Ha lehetett próbáltam kerülni Trentet, de nem jártam sikerrel. Kémián a padtársam lévén együtt kellett elkészítenünk a projektet. Újabb indok a találkozáshoz... És a DÖK... A fotózásba is beavatott amikor jóban voltunk, így együtt kell készítenünk... És a suliújság szerkesztése...
 Minél jobban el akartam lökni magamtól, annál inkább magamhoz húztam.
- Készen  állsz? - Rám mosolygott Josh és nekem nyújtotta kezét, hogy könnyebben felálljak a korcsolyában. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna felém nyújtott karját és felálltam. Dülöngélve odaléptem a műjég pálya kapujához.
 Nem az igazi, de legalább készítettek az ország majdnem legmelegebb államába.
 Fél méterre Josh mellett suhantam. Nem akartam pár lépéstől közelebb kerülni hozzá, mert mindig az első randink vége jutott eszembe. Igazából mindig udvariasságból bólintottam rá kérdésére, mivel nem nagyon beszélgettem másokkal és kíváncsi voltam mi zajlik körülöttem.
- Félsz tőlem? - Rám mosolygott Josh.
- Mi? Dehogy! - Válaszomra közelebb siklott hozzám, én meg pár centivel az ellenkező irányba - azaz jobbra. Túl kicsi lett köztünk a tér.
- Nem is tudom hogy kezdjek bele... - Elnézett balra zavarában, de ujjait éreztem az enyémhez ütköződni. Elakartam rántani a megdöbbenttől, de nem akartam így bánni vele. Inkább úgy tettem, mintha észre se vettem volna, de még jobban elkerekedtek szemeim amikor rákulcsolta ujjait az enyéimre. Dermedten néztem magam elé, a gondolataim össze-vissza cikáztak fejemben, alig értettem mondanivalóját, csak az utolsó mondatot sikerült tompán megértenem:
- És... hát na... Lennél a barátnőm? - Megállt és szemeimet fürkészte.
 Még mindig dermedten bámultam, csak már őt. Mosolyogva várta válaszom, megvolt győződve arról, hogy nem utasítom el. Francba az udvariassággal! Erőt vettem magamon, megszakítottam pillantásomat és kezeinkre futottak. Már mind kettő tenyerem elveszett sajátja között.
 Bepánikoltam, akaratlanul szétnyílt a szám és elkezdett közeledni. Elakartam kerül ezt a csókot, így meggondolatlanul válaszoltam...
- Igen! Persze! Mért ne? - Keserű mosolyra húztam szám. Észre se vette. De még így se állíthattam meg. Ahogy csak tudtam hátrahajoltam, de követett. Könnyek gyűltek szemeimben. Én mást akartam a helyére...
 Nem vallom, hogy az egész randi rosszul telt. Csak... nekem hétköznapi dolgok. Egy valaki tudja mire vágyok. De őt nem érdeklem.

 Újra a csókokra gondoltam ami este elcsattant közöttünk. Az elsőt nem akartam, keserűséggel hagytam magam amikor már semmi kifogást sem találtam. De Josh megérdemli a boldogságot. Örülök, hogy nem vette észre kinyílt, szomorú, könnyes szemeim a legtöbb szájra pusziknál. Mégis jobban bántott, hogy jól is érezhettem vele magam. A búcsúzó puszikat már nem is bántam.
 A suliban eszembe se volt bárhogy kimutatni együttlétünket, mégis sikerült amikor hetedik órában hazaindult, nekem meg segítenem kellett a suliújságban.
 Az udvaron lévő alacsony fa egyik ágán ültem, Trent pedig csak a törzsének támaszkodott. Az új fotókat nézegettük át, amikor Josh közeledett felénk. Nem néztem fel a képekből, csak bólintottam és röviden feleltem beszédére, majd búcsúzóul szájon puszilt.
 Észre se vettem Trent pillantását, csak amikor megbökte lábam.
- Ez mi volt? - Összeszűkült szemmel várt válaszomra.
- Minek tűnt? - Vágtam vissza.
- Mintha együtt lennétek!
- Akkor jól tűnik! - Átlendítettem jobb lábamat a másikhoz a fa ága felett. Táskámat és a papírokat megmarkoltam majd leugrottam a vaskos ágról. Direkt másztam le az ellenkező oldalra, hogy ne kelljen Trenttel közelébe kerülnöm fél méternél és úgyse lett volna esélyem, neki szorított volna a fának míg mindent el nem mondok. Nem kellett sokat várnom, azonnal beért.
- Nem válaszolok a kérdéseidre.
 Hiába nyaggatott, a sötétkamrában nem menekülhettem kérdései elől.
- Most komolyan... Mióta? Ez azért van, mert én se mondtam el?
- Szerintem egyáltalán nem értesz meg... - Fel sem néztem, próbáltam elrendezni a cikkeket a lapon.
- Válaszolj a kérdéseimre! - Megmarkolta jobb csuklóm és elhúzott, megszakította munkámat.
- Pár napja! És semmi közöd hozzá! Valaki igenis szerethet engem azért, aki vagyok! Attól, hogy neked nem kellettem nem azt jelenti, hogy más nem érdemelhet meg! - Dühkirohanásomban fel sem fogtam mi áramlik ki a számon csak a döbbent arcán gondolkodtam el. Nem kellett volna ennyit beszélnem. Nem kellett volna megtudnia hogyan érzek iránta... Így is nehéz vele lennem, most is muszájból töltöttem vele az időm.
- Hogy? - Mindössze ennyit tudott kinyögni. Lefagytam... Minek beszéltem ennyit??
- Semmi! Tudod...hogyha mérges leszek mindent elkezdek beszélni! - Hadartam. Íriszeim az újság vázlatára tévedt. - Már kész is van! Itt vége az én dolgomnak. Szia! - Javában nem végeztem még, a példányok elkészítésében kellett volna még segédkeznem.
 Úgy menekültem a fotós cellából ahogy tudtam. Szerencsémre nem csak én döbbentem meg annyira a számból áradó szavaktól, de én tudtam először kapcsolni. A legjobban annak örültem, hogy futnom kellett kicsit, hogy elérjem a trolit.
   Otthon hazug mosolyra húztam a szám. Mostanában ez ment a legkönnyebben.
 Anya a tavaszi szüneti egy hetes utazásunkat mesélte. De állandóan az kattogott fejemben, hogy ő is velünk jön!
- A Los Angelesbe vezető utakat öt óránál kevesebb idő alatt nem fogjuk megtenni. A 40-esen elindulunk. Cristin és a férje, Nicolas lakókocsijukkal megyünk. Van egy 24 éves fiúk, Oliver és persze Nelson, Jay egyik barátja. Remélem meglesztek öten. Ti kint fogtok aludni a sátorban. Szerintem sok kalandotok lesz! - izgatottan mesélt anya, miközben az egyik bárszéken ültem, ő pedig a pulton darabolta a zöldségeket. - Az első nap megyünk, akkor szétnézünk a kempinghelyen. Második nap a nevezetességeket a városban, másnap egy kis strandolás. Azt következő két napot pedig Disneyland tölti be. Utolsóban pedig a hazajövetel, néhány híres hellyel.
- Jól hangzik... - fejemet kezemre temettem, nehogy lefejeljem a pultot.
- Annyira jó, hogy most vizsgamentes lesz ez a szüneted!
- Ez csak az első évem. Ezentúl nem lesznek szüneteim, csak vizsgaidőszakom.
- Ez akkor is szuper! Remélhetőleg nem jön közbe Trentnek semmi és eltud jönni.
 Számomra befejezett lett beszélgetésünk, így kedvtelenül felslattyogtam a szobámba. Pár perc múlva anya jelent meg az ajtómban.
- Elmondod végre, hogy mi a baj?
 Fújtattam egyet, de tudtam; nem megy ki míg el nem mondom miért nem vagyok itt lélekben.
- Van egy barátnőm... - Anyának felcsillant a szeme, hogy végre már kettő emberrel is barátkozok, de nagy részben mást lehetett kivenni a csillogásból. - Na jó... Nincs barátnőm. Csak... Szeretek valakit. Jobban, mint gondolná! És véletlenül tudtára adtam. De van egy fiú akivel most együtt vagyok...
- Tessék? Én erről miért nem tudok?
- Nem igazán komoly.
- Ugye nem azért?! - Értettem mire gondolt anya.
- Úristen! Dehogy! Úgy érzem, mintha meg se akarnám csókolni! Hiába tökéletes, nekem más kell!
 Megint megfogtam fejem. Egyszerűen nem tudom befogni.
Felnéztem anya értetlen grimaszára.
- Mit tegyek?
- Azt csak te tudod kicsim... - Mosolyogva leguggolt mellém, kisimította arcomba lógó tincseim.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése