2015. augusztus 30., vasárnap

14. nap A kirándulásért

 Sziasztok! Megkezdődött a kirándulás első napja!

 Amint elindultunk inkább kinyomultam a komor srác mellől és intettem anyámnak. Alig telt bele pár másodpercbe és megelőzött minket. Istenem... Mi fog történni ezen a héten?
 Miközben a sötét falapos asztalon támaszkodtam ránéztem Olive-ra.
A kisgyerekeken mosolygott, a kedvenc játékaikat vitatták meg. Leültem mellé, és Peter csak engem nézett szemébe fésült haja alól - még indulás előtt mindenkinek bemutatkoztam.
- Olive... - közelebb hajoltam füléhez, nehogy más is meghallja. - Van egy olyan érzésem, hogy szimpatikus vagyok a kortársunknak...
- Te tiszta hülye vagy - semmitmondó arccal felém fordította fejét.
- De kacsingatott! - halkan folytattam.
- Féloldalasan láttad. Tuti csak pislogott.
- De vigyorgott is rám!
- Trent! Ki nem tud nevetni rajtad?! - szemeit forgatta és előre ment édesanyjához.
 Nem foglalkoztam a különös gondolataimmal és alaposan végignéztem a lakókocsin.
A vezető és anyósülés felől két lépcsőfok vezetett hátra. Pontosan a két ülés hátánál kanapé állt, amiket - gondolom - ki lehetett húzni. Olive és az édesanyja heverésztek rajta, közben beszélgettek Causer-ékkel. Jay és Nelson egy kicsit távolabb helyezkedtek el, előttük egy kisebb falapos asztal állt, mint Peter előtt. Az ajtó, mint mindig jobb oldalon helyezkedett el, hátrébb négy szoba zárkózott el. Három kicsi szoba. Az egyikbe beraktuk a bőröndjeinket, mivel mi fiatalabbak kint a sátrakban fogunk lakni hat napon át. Remélem nem úgy lesz a szobaelosztás, ahogy gondolom.
 Szemem megakadt Peteren. Kétszer gyorsan fel-le mozgatta szemöldökeit.
Azonnal elkaptam tekintetem és Olive közelében próbáltam maradni. Ő legtöbbször azon érvelt, elővegye-e a ceruzákat és a lapokat, vagy ne...
  Az öt órás út nem fárasztott ki minket, hiába indultunk el reggel hatkor. De még mozoghattunk is, így nem álmosodtunk el. A felnőttek esete más kérdés. Mr.Causer számára lehetett a legrosszabb, mivel végig ő vezetett, csak akkor álltunk meg amikor tankolnunk kellett. Nem repült el az idő, de nem is telt lassan. Pár száz mérföld után ráhajthattunk Los Angeles utcáira. Alig vártam a kicsit színezettebb város kilátását, mivel utunkat végig sivatag határolta, csak a kiszáradt pusztát láthattuk. Nagyon sok híres hely előtt hajtottunk el, amit Olive érdeklődve figyelt az ablakon keresztül.
 A város nagy részén átkeltünk mire odaértünk a fákkal határolt kempinghelyre. A vékony betonúton menve lassítanunk kellett, mert odaértünk a bejárathoz, ahol már vártak. A kempingvezető üdvözölt minket, azt mondta nem sokára elmond minden tudnivalót, de addig nyugodtan menjünk a kiosztott helyre, pakoljunk ki. Megértettük, mivel több család is ma érkezett a tavaszi szünet miatt.

 A szülők éppen beosztották a sátrakat. Igen, persze nekünk kell kint aludni. Éppen Olive anyja mondogatta, hogy Peter-el kell aludnom, nekem pedig kikerekedett a szemem.
- Jajj Penny! Szerintem inkább Peternek az üresen hagyott szobában kéne aludnia! A két kicsi, Olive és Trent meg egybe. - odaszólt Christin. Nem okoltam az ötletéért, nagyszerű volt. Penny-nek - Olive édesanyjának -, elég volt Christin meggyőző pillantása és beleegyezett.
 Percek múlva Jay-el, Nelsonnal és Olive-al ügyködtünk a négy személyes sátor felállításával. A kicsiket annyira nem kötötte le, Olive pedig csak nevetett rajtam amiért annyit küszködtem a sátorral.
- Várj... Bemegyek és felnyomom a tetejét míg kikötöd. - Elfojtott egy nevetést és a fólia alá bukott.
 Jó... nem igazán sikerült, de legalább Nicolas a szerencsétlenkedésünket nézve megkegyelmezett és stabillá tette nekünk. Vagy közrejátszhatott az is, hogy a gyerekére rádőlhet az éjszaka közepén egy enyhe széllökéstől az egész sátor.
 Amint megköszöntünk elintézett pár dolgot a lakókocsi körül és bement.
Az immár jól felállított sátorban elhelyeztük a hálózsákjainkat. A két kisgyerek nem is akart arról hallani, hogy ne egymás mellett legyenek. Még a fejüket is ellentétesen fogják rakni a miénktől! Majd szagolhatjuk a lábaikat...
  Végül bementek pár játékukért a kisördögök, de ezúttal Penny jött ki amikor a vezető megérkezett. Tudtam, kétszer kellesz hallgatnom az előadást a szabályokról, természetről, mégis odaslattyogtam Olive-val.
 Lassan majdnem befejezte, de hozzánk fordult.
- A fiataloknak ma estére program lesz, ha elszeretnének menni. Ez amolyan tavaszi szünet nyitóbuli egy kisebb klubban a város szélén. De most mondják meg, jönnek-e vagy sem.
- Én kihagyom! - Olive ellépett, de édesanyja utána szólt.
- Ugyan szívem...  Sose voltál még olyan helyen. Nem lett volna kivel. Szerintem Peter is örömmel csatlakozna hozzátok. - most már a férfihoz fordult. - Mennek. Három személy.
- Rendben. Nyolc órakor indulunk a bejárattól. Ha valaki késik itt hagyjuk!
Mind a hárman mosolyogtunk míg el nem ment, de utána anya-lánya veszekedés folyt. Nem komoly, csak annyi, hogy ,,minek kellett mondani, hogy megyünk?!" ,,Ugyan! Érezd jól magad most az egyszer!".
 A két kis ördög ezen az éjjelen kénytelenek lesznek a kanapén aludni, mivel szüleik egyáltalán nem fogják engedni, hogy egyedül aludjanak kint.
 Fél nyolckor megvacsoráztunk és elkezdtünk készülődni. Olive átmenetileg bement édesanyja szobájába, a bőröndje is ott maradt, Peter logikusan a sajátjába. Így nekem maradt a sátor...
 Öt perc alatt elkészültem. Egy kockás ing farmerrel tökéletes volt, és egy kis illatfelhő se ártott. Peter fekete pólót és farmert választott. Ő mégúgy se vitte túlzásba. De Olive...
Gyönyörű volt! Ahogy kilépett az ajtón lábától felfelé kúszott tekintetem egyre feljebb . Fekete magassarkút viselt egy egyszerű, mintátlan türkiz ruhával. A szoknya része combközépig ért neki, dereka felett összeszűkölt. A könnyű anyag rásimult vállára, felsőtestére. Szögletes kivágása elég, visszafogott. Csak tudnám miért mondok ilyeneket magamba. Olive csak egy lánybarátom. Barátnőm is van! Nem szabad ilyeneken gondolkodnom!

 Nem gondoltam, hogy ez lesz. Néhány pillanatra veszettem szem elől és máris többet ivott Peternél is, pedig ő se igazán józan. Mindvégig kikerekedett szemekkel néztem ahogy újabb és újabb italt csapott le, majd bevetette magát a táncolók közé, néha magával is húzott. Hiába mondtam, hogy ne igyon többet, itt kötöttünk ki.
 A mellébeszélés még csak most fog jönni. Eddig is voltak megszólásai, de még semmik. Szerintem eddig még egyáltalán nem ivott. Holnap biztos óriási fejfájással fog kelni.
- Vigyáznál az egyszarvúmra? - tudakolta miközben még egy koktélos poharat ürített ki.
- Persze! - megnyugtattam.
- Uhh.. pisilnem kell! - megint a mosdó folyosóját vette célba.
- Már ez az ötödik alkalom ebben az órában!
 Nem törődött velem, visszament. És tényleg pisilt. Istenem...
- Készen vagyok! Mehetünk vissza az én pónimhoz! - szinte kiesett az ajtón.  Úgy gondoltam pónit akar mondani én nónit.
- A pónid vagy micsodád szeretné, ha nem innál többet. - csuklójánál fogva visszahúztam magamhoz.
- Ugyan! Ez a legjobb döntéés! - felemelte karjait amit én inkább lehúztam. - A szerelmi bánat ellen csakis az ital menthet meg! Ugye?
- Nem. - Húzni kezdett maga után. Ahhoz képest elég nagy erő van benne.
- Miért? Én szeketelek! Mégse jó úgyahogyne!
- Mi? - összehúztam szemöldököm. Már a szavait se lehetett érteni.
- Aza van, hogy hityába szeretezek - széttárta karjait. - Őőőrülten szerelmes beléd, akkor is márt szereetz! Értid? Mert én se! Miért nem vagyok elég jó neked? - A végén csillogó szemeivel rám nézett.
- Túl sokat ittál. - Megfogtam, félig átvettem testsúlyát és Petert kerestem. A tomboló tömeg közepén állt szinte.
- Uhh.. megih-hatom? - Olive rádermedt valakire. Remek,már csuklott is. És a legdühösebb pillantásommal jutalmaztam meg az embert, aki majdnem odaadtam nem tudom milyen alkoholos italát. Inkább vettem egy ásványvizet és a kezébe nyomtam egy szívószállal együtt. Szürcsölgetve jött utánam, szinte húztam.
 Kirángattam Petert is. A parkoló felé húztam őket. Szerencsénkre ott állt a kemping vezető fia a kocsi mellett.
- Nem vinnél vissza minket? Eléggé kiütötték magukat... - Olive karját átvetettem fejem felett a vállamra.
- Basszus. Máris menjünk. Jól kiütötte magát a csaj! -  Azonnal kinyitotta a kisbuszt és szinte belökte Petert előre. Remélhetőleg nem jár a hányás fázisban.
Olive félig rám dőlt és úgy pusmogott valamit. Legtöbbször a szeretlek szót, vagyis szireklek-et mondogatta, de remélem csak a hülyeségeit fújta.
- Trent... Pisilnem kell.
- Tartsd vissza. Mindjárt ott vagyunk. Ott rendbe rakod magad.
- Tudod mennyire szeretlek? - Vállamra fektette állát. Még a hajából is érződött a tömény alkohol és lime ismerős szaga.
- Jól beléd van zúgva... - a visszapillantóba nézett Aron, végig pillantott rajtunk.
- Túl sokat ivott. Úgyis csak haverok vagyunk. Van barátja, nekem pedig barátnőm.
- Nem hiszem. Akkor nem veled jött volna. Ha mégis van, nem szeretheti. Amikor eljöttünk, akkor is csak téged nézett.
 Nem hittem szavainak, de legalább hamar a kemping bejáratához értünk.
Megköszöntem és kihúztuk az ittasokat. Peter már a lakókocsi felé sétált, láthatólag semmi baja se volt. De Olive még szarabbul nézhetett ki, mint mielőtt eljöttünk. A zuhanyzóknál megmostam arcát. Kicsit szétkenődött az a lehelhetni sminkje is, így még jobban leöblítettem piroskás orcáját. Ahogy ezzel is végeztünk, a sátoroz tartottunk.
- Zányok... - gondolkodni se tudtam kijelentésén, azonnal egy kuka felé fordult. Haját fogva megvártam míg kiadja magából az ital nagy részét, majd újra megmoshattuk arcát. Innentől könnyű dolgunk volt. Már nem bírta azt a kis távot és felvettem az ölembe. Mire a sátorhoz értünk elaludt karjaim közt. Óvatosan bevittem, majd bedugtam hálózsákjába, de előtte levettem magas cipőjét. Egy plédet még ráterítettem.
 Ahogy melléfeküdtem azonnal felém nyújtotta karját, átakarhatott ölelni, de végül nem tette. Kis gondolkozás után magamhoz húztam, hátán pihentettem kezem, megállás nélkül járt kezem le-fel.

2015. augusztus 23., vasárnap

13.nap Az időért


Trent
 Olive kirohanása már nem volt új számomra, de egyre gyakrabban véltem felfedezni. Sokat mosolygott, de már ismerem annyira, hogy észrevegyem, nem valódi. Kémián mikor mellettem ült csak bámult maga elé, nem jegyzetelt. Rajzon is mikor kinéztem olykor-olykor csak ült a vászon előtt gondolataiba merülve. Még nem láttam ennyire... elhagyottnak. Szünetben a "barátjával" andalog, órán magába roskad. Nagyon megváltozott. Nagyon rossz volt ilyennek látni.

  A dupla órás második rajz előtt mosolyogva jött vissza, gondoltam biztos Josh-sal volt. Nyomott a palettájára mindenféle élénk színt, és azonnal festeni kezdett. Húzogatta ecsetét a vásznon, dolgozott vele, minden vonását megfontoltan végezte. Nem volt munkám a fotós szobában, így nyugodtan tudtam nézni, ahogy Olive mindenkit kizárva fest. Már régóta nem láttam ilyennek. A hétfői beszélgetésünk óta nem nagyon váltottunk eszmecserét. Egy kicsit bántott, de gondolkodnom kellett. Sose láttam még úgy Olive-ot... A dühtől csillogtak a szemei, mintha lángolna belülről. Az összes szavát komolyan vettem. El se tudtam hinni. Szerelmes belém...
 De a napokban elhalványította a szálakat, hiába kapaszkodtam bennük, hogy legalább negyedét érzi irántam abból amit én iránta. Most biztos beszélni fogok vele! Nem akarom elveszíteni...
 Mrs Tramell másik három tanulóval volt elfoglalva - én elbújtam a sarokba - így nem tudott rám sózni egy idétlen feladatot sem. Viszont ha Olive-nak szólt a dékán azonnal röppent, mint egy kisangyal. Hiszen az, egy angyal. Úristen, nekem barátnőm van! Adela!
 Már nem szabad másra gondolnom, csak a barátnőmre.
 - Kukkolsz? - figyelt mosolygósan. A festménye előtt állt jelzett, hogy menjek oda. Arcomon levakarhatatlan mosollyal sasszéztam mellé. Ez volt eddigi életem legszebbik festménye amit láttam. A várost ábrázolta amit láttunk a szikláról. De ez a város sokkal szebb volt, fényesebb. Alkonyat látszott a képen, a leggyönyörűbb.
 - Tegnap jártam ott. Megmaradt, így lerajzoltam. - szeme csillogott, arca mosolygott.
 - Nagyon szép! - szemébe néztem, úgy mondtam - Egyszerűen gyönyörű!
Elpirult és lehajtotta a fejét. Karomat rátettem vállára, magamhoz húztam. Mint mindig, most is az az édes vanília illata volt. Bárhol felismerném ezt az illatot.
 - Ki az a szerencsés, aki rajtam kívül megöleli a csodaszép kedvesem? - tolakodott be Josh. Szememet forgattam, mikor Olive elhúzódott. Barátja egy kis szájra puszival köszöntötte, kezét derekán nyugtatta. Szememmel követtem a mozdulatot, arcomat gúnyos grimasz feszítette.
 - Olive, a festmény még nem száradt meg. Szeretnéd, ha beraknám a szobába, el ne tűnjön? - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de csak egy összehúzott szemre tellett.
 - Kedvesem, te festesz? - döbbenet ült az arcomra, Olive meg kínosan kacarászott. Még ezt sem tudja? Milyen barát az ilyen? Érdeklődve vizsgálta, majd széles mosolyra húzta száját.
 - Ez nagyon szép! - ismételt engem. - Én nem tudnék kitalálni egy ilyen szép helyet.
 - Ez nem ki.... - mondatom közben a lány számra zárta tenyerét - elnézést kérve -, elhúzott a kamra ajtajáig.
 - Ő nem járt ott! Nem tud rólam szinte semmit, és nem is szeretném, hogy tudjon! - szeme aggodalmat sugallt, nem tudtam nem hallgatni rá. Olyan jó lett volna olyan dolgokat az orra alá dörgölni, amit én tudok neki viszont fogalma sincs róla.
 - Rendben. Hallgatok, mint a sír. Nem mintha oly sokat társalognék vele! - utánoztam Josh angol akcentusát. Kuncogni kezdett rajta, viszont mikor látta, barátja őt figyeli rögtön elszégyellte magát.
 - Elszégyellhetné magát, uram! - csatlakozott. Hiányoztak a közös hülyéskedések, a sok beszélgetés.
 - Elhiheti hölgyem, megtörtént! - úriember módjára felé nyújtottam karom, amit ő pukedlizve elfogadott. Mellkasunkat felfújva vágtattunk végig a mosolygó emberig.
 - Csak nem engem kopíroztok? - vette át Olive-ot Josh. Válaszoltam volna rá valamit, ha értettem volna a mondatot.
 - Mi nem kopiszbigyusz.. - akadtam meg.
 - Kopíroztunk... - segített ki Olive. Feszülten barátjára tekintett. - Nincs matekórád?
 Felnevettem magamban, ez volta legfeltűnőbb lekoptatás, de szerencsétlen ezt se vette észre. Pedig nem is volt stréber. Akár vetélytársnak is tekinthetném.

 Pár hét múlva pedig összepakoltam a másnapi kirándulásra. Anya hozott két törülközőt, egy tusfürdőt és letette sporttáskámra.
- Biztos jól fogod érezni magad! Nagyon jó út lesz! - mosolyogva leül a sötét szövetes fotelbe. Lábát keresztbe rakta, csillogott a szeme. - Tudod... Érdekes, hogy mennyire jóban lettél Olive-val, hisz ő lány. Bár még személyesen nem ismerem, de ahogy látom rajtad, biztos aranyos lány lehet.
- Nem is tudod, mennyire! - vacakoltam - Vagyis... Ja, aranyos lány!
- Bemutathatnád! Szeretnék neki köszönetet mondani!
- Mégis miért? - ültem le az ágyra.
- Mert visszahozta az élők közé egy szem gyermekem! Tudod, mennyire megviselt minket apáddal amikor bezárkóztál, magadba fordultál. Nem szeretnénk, ha ilyen előfordulna még egyszer!
- Nem fog! Ígérem! - Meggyőzve, mosollyal csodálatos arcán ment ki a szobámból. Egy rakás kacat közt ültem és gondolkodtam anyám szavain.
 Beszélgettünk párszor, de az is csak az utazásra vonatkozott. Ott álltam az ajtaja előtt kezemben utazótáskámmal. Kopogtam, s mikor hallottam a hangját beléptem szobájába. Hatalmas bőröndjén feküdt, nyelvét kinyújtva koncentrált a cipzár összehúzására. Ledobtam az ajtó mellé a cuccom, és segítettem neki. - Ha tényleg megyünk kempingezni is, fel kell készülnöm! - simított végig szoknyáján. 
 - Te az egész szobád becsomagoltad? - körülnéztem szobájában, éjjeliszekrénye teljesen üres volt, ruhásszekrényében a vállfák üresen ringtak. Íróasztalán összegyűrt lapok hevertek, alatta pár vászon. Olive épp ceruzákat rakott egy táskába festékekkel együtt gondosan elhelyezve mindegyiket. A ceruzák azok a darabok voltak, amiket tőlem kapott karácsonyra.
 - Trent, ezt életösztönnek nevezik! - magyarázta - Nekem ezek szükségesek, hogy túléljem.
 - Ajj, te lány! - nevettem kínomban.
 - Akadna a táskádban egy kis hely az ecseteim számára? - fordult felém és cukin mosolyogni kezdett. Imádni való ez a mosolya, amit mindig nekem szokott tartogatni. Sose mosolygott így Josh előtt.
 - A kis angol szerelmedtől elbúcsúztál? Gondolom hiányozni fogsz neki. - arcáról azonnal lehervadt a mosoly miközben pár darab anyagot és ki  tudja mit elejtett táskámba, mivel odaddtam neki.
 - Trent, én... - kezdte, de édesanyja megzavarta. Bejött a szobába és utasította Olive-ot, hogy mozogjon. A lány felkapta cókmókját némi segítséggel - én cipeltem - be is raktuk a lakókocsiba az egyik ágy mellé. Leültünk egy kis asztalhoz egymással szembe és hallgattuk a gyerekek kacarászásait. Figyelembe vettük, hogy felszállt egy velünk egykorú fiú a lakókocsira. Befelé jövet egészen megbámult minket. Zsémbes pofával ült le a mellettem lévő a ülésre. Arcán kacér mosoly jelent meg mikor látta, figyelem. Kacsintott is egyet. Olive semmivel sem törődve festette körmét egy piros színű lakkal. A mogorva srác egy kicsit közelebb csúszott felém, amitől én is arrébb csúsztam.
 Teljesen az ablaknak szorulva néztem mérgesen a ránk sem hederítő lányt. A kocsi elindult, s mi izgatottan vártuk az érkezést vagy folytatást.

2015. augusztus 19., szerda

Blogverseny

Sziasztok!
 Úgy gondoltuk külön bejegyzést érdemel az első blogversenyünk.
Oldalt láthattátok mire jelentkeztünk, és két blogverseny már végzett az eredmény hirdetéssel, amit e-mailen kaptunk meg.

Jelentkeztünk a Szeretlek mindhalálig című blogversenyre, ahol 3. helyezést ért el blogunk!
 Nagyon örülünk az elért helyezésnek! :)


A Sunflower Opinion blogon pedig 4. helyezést értünk el!
Nagyon örülünk az elért helyezéseknek, és várjuk a többi blogverseny eredményét is! :)

2015. augusztus 16., vasárnap

12. nap A tetteidért

Sziasztok! Megtudhattátok az előző részből Trent válaszát és most elolvashatjátok mit érez Olive.


 Mire észbe kaptam a negyedik randinál tartottunk Josh-al. Sose gondoltam volna, hogy vele máshogy érezhetem magam. Szerintem a cuki, ártatlan, mindig vidám lány nem én voltam. Ilyenek a gyerekek! April halála előtt még gyerek voltam, de nem maradhatok, annak az időszaknak már vége!
Ha lehetett próbáltam kerülni Trentet, de nem jártam sikerrel. Kémián a padtársam lévén együtt kellett elkészítenünk a projektet. Újabb indok a találkozáshoz... És a DÖK... A fotózásba is beavatott amikor jóban voltunk, így együtt kell készítenünk... És a suliújság szerkesztése...
 Minél jobban el akartam lökni magamtól, annál inkább magamhoz húztam.
- Készen  állsz? - Rám mosolygott Josh és nekem nyújtotta kezét, hogy könnyebben felálljak a korcsolyában. Úgy tettem, mintha észre se vettem volna felém nyújtott karját és felálltam. Dülöngélve odaléptem a műjég pálya kapujához.
 Nem az igazi, de legalább készítettek az ország majdnem legmelegebb államába.
 Fél méterre Josh mellett suhantam. Nem akartam pár lépéstől közelebb kerülni hozzá, mert mindig az első randink vége jutott eszembe. Igazából mindig udvariasságból bólintottam rá kérdésére, mivel nem nagyon beszélgettem másokkal és kíváncsi voltam mi zajlik körülöttem.
- Félsz tőlem? - Rám mosolygott Josh.
- Mi? Dehogy! - Válaszomra közelebb siklott hozzám, én meg pár centivel az ellenkező irányba - azaz jobbra. Túl kicsi lett köztünk a tér.
- Nem is tudom hogy kezdjek bele... - Elnézett balra zavarában, de ujjait éreztem az enyémhez ütköződni. Elakartam rántani a megdöbbenttől, de nem akartam így bánni vele. Inkább úgy tettem, mintha észre se vettem volna, de még jobban elkerekedtek szemeim amikor rákulcsolta ujjait az enyéimre. Dermedten néztem magam elé, a gondolataim össze-vissza cikáztak fejemben, alig értettem mondanivalóját, csak az utolsó mondatot sikerült tompán megértenem:
- És... hát na... Lennél a barátnőm? - Megállt és szemeimet fürkészte.
 Még mindig dermedten bámultam, csak már őt. Mosolyogva várta válaszom, megvolt győződve arról, hogy nem utasítom el. Francba az udvariassággal! Erőt vettem magamon, megszakítottam pillantásomat és kezeinkre futottak. Már mind kettő tenyerem elveszett sajátja között.
 Bepánikoltam, akaratlanul szétnyílt a szám és elkezdett közeledni. Elakartam kerül ezt a csókot, így meggondolatlanul válaszoltam...
- Igen! Persze! Mért ne? - Keserű mosolyra húztam szám. Észre se vette. De még így se állíthattam meg. Ahogy csak tudtam hátrahajoltam, de követett. Könnyek gyűltek szemeimben. Én mást akartam a helyére...
 Nem vallom, hogy az egész randi rosszul telt. Csak... nekem hétköznapi dolgok. Egy valaki tudja mire vágyok. De őt nem érdeklem.

 Újra a csókokra gondoltam ami este elcsattant közöttünk. Az elsőt nem akartam, keserűséggel hagytam magam amikor már semmi kifogást sem találtam. De Josh megérdemli a boldogságot. Örülök, hogy nem vette észre kinyílt, szomorú, könnyes szemeim a legtöbb szájra pusziknál. Mégis jobban bántott, hogy jól is érezhettem vele magam. A búcsúzó puszikat már nem is bántam.
 A suliban eszembe se volt bárhogy kimutatni együttlétünket, mégis sikerült amikor hetedik órában hazaindult, nekem meg segítenem kellett a suliújságban.
 Az udvaron lévő alacsony fa egyik ágán ültem, Trent pedig csak a törzsének támaszkodott. Az új fotókat nézegettük át, amikor Josh közeledett felénk. Nem néztem fel a képekből, csak bólintottam és röviden feleltem beszédére, majd búcsúzóul szájon puszilt.
 Észre se vettem Trent pillantását, csak amikor megbökte lábam.
- Ez mi volt? - Összeszűkült szemmel várt válaszomra.
- Minek tűnt? - Vágtam vissza.
- Mintha együtt lennétek!
- Akkor jól tűnik! - Átlendítettem jobb lábamat a másikhoz a fa ága felett. Táskámat és a papírokat megmarkoltam majd leugrottam a vaskos ágról. Direkt másztam le az ellenkező oldalra, hogy ne kelljen Trenttel közelébe kerülnöm fél méternél és úgyse lett volna esélyem, neki szorított volna a fának míg mindent el nem mondok. Nem kellett sokat várnom, azonnal beért.
- Nem válaszolok a kérdéseidre.
 Hiába nyaggatott, a sötétkamrában nem menekülhettem kérdései elől.
- Most komolyan... Mióta? Ez azért van, mert én se mondtam el?
- Szerintem egyáltalán nem értesz meg... - Fel sem néztem, próbáltam elrendezni a cikkeket a lapon.
- Válaszolj a kérdéseimre! - Megmarkolta jobb csuklóm és elhúzott, megszakította munkámat.
- Pár napja! És semmi közöd hozzá! Valaki igenis szerethet engem azért, aki vagyok! Attól, hogy neked nem kellettem nem azt jelenti, hogy más nem érdemelhet meg! - Dühkirohanásomban fel sem fogtam mi áramlik ki a számon csak a döbbent arcán gondolkodtam el. Nem kellett volna ennyit beszélnem. Nem kellett volna megtudnia hogyan érzek iránta... Így is nehéz vele lennem, most is muszájból töltöttem vele az időm.
- Hogy? - Mindössze ennyit tudott kinyögni. Lefagytam... Minek beszéltem ennyit??
- Semmi! Tudod...hogyha mérges leszek mindent elkezdek beszélni! - Hadartam. Íriszeim az újság vázlatára tévedt. - Már kész is van! Itt vége az én dolgomnak. Szia! - Javában nem végeztem még, a példányok elkészítésében kellett volna még segédkeznem.
 Úgy menekültem a fotós cellából ahogy tudtam. Szerencsémre nem csak én döbbentem meg annyira a számból áradó szavaktól, de én tudtam először kapcsolni. A legjobban annak örültem, hogy futnom kellett kicsit, hogy elérjem a trolit.
   Otthon hazug mosolyra húztam a szám. Mostanában ez ment a legkönnyebben.
 Anya a tavaszi szüneti egy hetes utazásunkat mesélte. De állandóan az kattogott fejemben, hogy ő is velünk jön!
- A Los Angelesbe vezető utakat öt óránál kevesebb idő alatt nem fogjuk megtenni. A 40-esen elindulunk. Cristin és a férje, Nicolas lakókocsijukkal megyünk. Van egy 24 éves fiúk, Oliver és persze Nelson, Jay egyik barátja. Remélem meglesztek öten. Ti kint fogtok aludni a sátorban. Szerintem sok kalandotok lesz! - izgatottan mesélt anya, miközben az egyik bárszéken ültem, ő pedig a pulton darabolta a zöldségeket. - Az első nap megyünk, akkor szétnézünk a kempinghelyen. Második nap a nevezetességeket a városban, másnap egy kis strandolás. Azt következő két napot pedig Disneyland tölti be. Utolsóban pedig a hazajövetel, néhány híres hellyel.
- Jól hangzik... - fejemet kezemre temettem, nehogy lefejeljem a pultot.
- Annyira jó, hogy most vizsgamentes lesz ez a szüneted!
- Ez csak az első évem. Ezentúl nem lesznek szüneteim, csak vizsgaidőszakom.
- Ez akkor is szuper! Remélhetőleg nem jön közbe Trentnek semmi és eltud jönni.
 Számomra befejezett lett beszélgetésünk, így kedvtelenül felslattyogtam a szobámba. Pár perc múlva anya jelent meg az ajtómban.
- Elmondod végre, hogy mi a baj?
 Fújtattam egyet, de tudtam; nem megy ki míg el nem mondom miért nem vagyok itt lélekben.
- Van egy barátnőm... - Anyának felcsillant a szeme, hogy végre már kettő emberrel is barátkozok, de nagy részben mást lehetett kivenni a csillogásból. - Na jó... Nincs barátnőm. Csak... Szeretek valakit. Jobban, mint gondolná! És véletlenül tudtára adtam. De van egy fiú akivel most együtt vagyok...
- Tessék? Én erről miért nem tudok?
- Nem igazán komoly.
- Ugye nem azért?! - Értettem mire gondolt anya.
- Úristen! Dehogy! Úgy érzem, mintha meg se akarnám csókolni! Hiába tökéletes, nekem más kell!
 Megint megfogtam fejem. Egyszerűen nem tudom befogni.
Felnéztem anya értetlen grimaszára.
- Mit tegyek?
- Azt csak te tudod kicsim... - Mosolyogva leguggolt mellém, kisimította arcomba lógó tincseim.


2015. augusztus 9., vasárnap

11. nap A döntésekért

  Sziasztok! Most megtudhatjátok Trent válaszát!

Olive
  Felvont szemöldökkel ültem a nappaliban az egyik fotelben. Ez a Disneylandes ajándék még nekem is új volt. Jay szülinapja a tavaszi szünetben lesz, és én még nem néztem neki semmit. Elég válogatós fajta, nem lehet neki csak úgy összedobni valamit. Jól fel kell készülni rá, tavaly például mini fagylaltgépet kapott tőlem. Egyáltalán nem tetszett neki, hisz melyik gyerek örülne egy fagyit készítő szerkezetnek, hm?! Már apától megkapta a maga külön házát, mikor a szülinapján el akart költözni. De most minden más. Ilyen, s más gondolatok cikáztak fejemben, mikor anya feltette Trent-nek szánt kérdését. Pupilláim hatalmasra tágultak a kérdés hallatán.
 - Nem is tudom... - érkezett a válasz.
 - De tudjad, mert most fogom lefoglalni a jegyeket. Jay és Olive is nagyon örülne, ha jönnél. - Próbálkozott anya. - Ugye, Olive?
 - Hogyne! Nagyon örülnék! - Mondtam cinikusan, hamis mosollyal az arcomon. Anya mosolyogva bólintott, nem tűnt fel neki, Trentnek viszont annál inkább. Látta rajtam, hogy nem örülnék neki, de rátett egy lapáttal. Nem akartam, hogy anya bármit megtudjon arról, ami tegnap este történt. Ha lehet egy életre eltiltaná tőlem Trentet, mert ha lehet mondani... kezd tetszeni.
 - Mivel Olive nem kifogásolja, ezért örömmel mondok igent! - Vigyorgott gonoszan. Összeszűkült szemmel figyeltem, ahogy anya magyaráz neki mindenféle dolgot az útról. Gyakran felém pillantott, ravasz mosolyra húzta ajkát. Távozását követően felelősségre is vontam anyát, aki csak annyit mondott, hogy "Te mondtad, hogy csak ő a barátod! Én csak segítettem, hogy az is maradjon!", és felment Jay-hez. Persze Jay előtt titokban kellett tartanunk az utazást.
 Arizóna állam még télen is elég meleg, így mi nem ismerhettük az olyant, mint a hó. Bár én láttam már havat, mikor anno a "családdal", Jay születése előtt elmentünk Svájcba. Azóta állandóan fel is emlegeti nekünk, hogy mi milyen jól éltünk azelőtt, hogy ő megszületett volna. És én ezt nem is tagadom, viszont nagyon szeretem a kis srácot. Boldogságot hoz az életembe. A kanapén feküdve figyeltem öcsémet, aki nevetgélt a TV-ben lejátszódó rajzfilmen. Észrevette, hogy figyelem, megvillantotta édes kis mosolyát és rámutatott felső fogsorán lévő egy üres helyre, ahol még a foga üres helye tátogott. Mosolyogva megráztam fejem és inkább felmentem a szobámba festeni. Gondolataim az egész napot végigjárták ihletet adva a festményhez. Végül csak egy rajzot készítettem a Disney palotáról, ahol ott állunk mind a négyen háttal, a gyönyörű épületet ámulva. A palota különböző színekben pompázott csak mi voltunk egészen sötétek. Elég hamar kész lettem vele, majd jó mélyre dugtam a mappában elrejtve kutakodó öcsikém elől, nem mintha bármit felfogott volna belőle.
 A csendet telefonom csengőhangja robbantotta szét. Valaki hívott! Engem? Íróasztalomról lekotortam minden olyan dolgot ami gátolt a telefonom hozzáférésében. Ijedten néztem a telefonom, amin ismeretlen szám villogott. Gondolkodtam, hogy vegyem fel vagy mégse. Mi van ha valami pszichopata vagy részeg ember?! Bár maximum lerakom. Míg vacilláltam felvegyem a televont vagy sem, reménykedtem, hogy elhallgat. De az csak szólt, újrakezdve a csengőhang zenéjét. Végighúztam ujjam a kijelzőn, felvéve a telefont.
 - Halló! - szóltam bele bizonytalanul.
 - Szia, Olive! Josh vagyok! - válaszolt a fiú. Josh az, aki engem húzott karácsonykor. Örökké emlékezni fogok az ajándékára, mert egy karkötő volt rajta sok-sok medállal.
 - Ó, Josh! - ennyire telt tőlem, nem tudtam többet hozzáfűzni.
 - Már hívtalak egyszer csak nem vetted fel! Azt akarom közölni, hogy.. - kezdte el mondandóját, de félbeszakítottam.
 - Adjam vissza a karkötőt, értem! - búsultam el egy pillanat alatt ránézve cuki karkötőmre a csuklómon.
 - Nem! Nem kell visszaadnod! Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy... eljönnél-e velem valahova? Beülni valahova társalogni vagy villásreggelizni?
 Eltátottam a szám a döbbenettől, hátráltam és leültem az ágy szélére. Habogtam, nem tudtam mit mondani.
 - Ezt valami filmből szedted? - erre telt tőlem.
 - Hát... igen! Csak nem tudom, hogy mondjam el...
 - Csak mondd ki, nem harapok! Főleg telefonálás közben nem! - mosolyogtam.
 - Öhm..rendben! - nevetett bele cuki angol akcentussal a telefonba. - Eljönnél velem randizni?
E kérdés nekem nagyon jól esett. Soha senki nem hívott el randizni. Még a barátommal is úgy voltunk, hogy csak spontán összejöttünk. Nem voltak randik, bár mostanában is vártam meghívásra. De ő ahelyett, hogy velem lenne, összejött egy szajhával aki azt sem tudja, hogy kicsoda. Adela, mégis milyen név ez, most komolyan! Én másnak ismertem meg Trentet. Úgy látszik kitelik tőle, hogy ilyenekkel összeáll. Ahogy belegondolok a kapcsolatukba, ahogy csókolóznak, ölelkeznek, nevetgélnek kiráz a hideg. Meg persze a harag és a... a féltékenység. Halálosan féltékeny vagyok, nem neki kellene Trent mellett lennie, hanem nekem. Ő nem lesz libabőrös, ahányszor az a fiú hozzáér. Nem kalapál a szíve, nem néz rá szerelmes pillantásokkal, ellentétben velem. Eddig sosem akartam bevallani magamnak, de már az első alkalom óta belezúgtam Trent Weaverbe. Szeretem őt, és fáj, hogy azzal a cédával látom. Elviselhetetlenül fáj. Ez a randimeghívás viszont nagyon jól jött. Segíthet elfelejtetni velem az egészet, legalább egy napra.
 - Olive, ott vagy még? Megértem, hogy nem akarsz, de azért megmondhatnád! - zökkentett ki Josh.
 - De, elakarok menni veled! - mondtam nagy hévvel. - Vagyis... igen, elfogadom a meghívást!
 Megbeszéltük, hogy egyik nap beülünk egy Starbucks-ba. Őszintén örültem a meghívásnak.

 A helyszínen találkoztunk két nap múlva este. Ott ült egy asztalnál hátul a sarokban mikor megérkeztem. Leültem a vele szemben lévő székbe, összekulcsoltam kezeimet az asztalon és vártam, hogy megszólaljon. Elég titokzatos volt.
 - Szia! - köszönt. Visszaköszöntem és tovább vártam. Már kezdett kínossá válni szótlanságunk, és inkább elment rendelni. Mikor visszajött eltűnt minden, ami eddig zavart a beszélgetésben. Kérdezgetett rólam, hogy mit szeretek, mi leszek ha nagy leszek, meg ilyen hülye kérdéseket amin jókat derültem. Jó párszor megnevettetett, megfogta kezem és szépeket mondott rólam. Aztán mesélt magáról, hogy egy penthouse-ban lakik egy barátjával közel hozzánk. Kiderült, hogy egy trolival járunk minden reggel, csak ő ül én meg mindig állok. Furcsálltam, hogy penthouse-ban lakik, és trolival jár. Megígérte, hogy foglal nekem helyet most már maga mellett, bár én mondtam, hogy nem szükséges. Mivel jó hamar végeztünk felszálltunk egy trolira és hazafelé vettük az irányt. Ám mikor a troli egy hozzánk közeli megállónál megállt, Josh leráncigált a járműről. Nagyon sok hotel került elénk, Josh-al a legnagyobba sétáltunk be, a lift a legmagasabb emeletre vitt minket. Filmet akarunk nézni, valami jó akciót. A legközelebbi hely a lakása volt.
 - Még nem mehetünk be! - állított meg az ajtó előtt.
 - Mégis miért nem? - néztem rá teljesen megdöbbenve.
 - Mert meg akarlak csókolni! - motyogta. Azt hittem, hogy csak félrehallottam de nem. Mióta mondtam, hogy nem harapok kimondott mindent, ami eszébe jutott. Ez egyben bizarr és jó. Elpirultam, amit észre is vett, hiszen végigsimított az arcomon. Nem rázott ki a hideg az érintésétől, nem liftezett a gyomrom. A szívem ugyanúgy gyorsan vert, hisz most mondta valaki, hogy meg akar csókolni. Nem igazán akartam megcsókolni, de ő magához húzott és megtette. Így, ölelkezve mentünk be a lakásba. Nem vettem észre merre tarunk, de ajtócsapódást hallottam és az ágyon találtam magam. Nem gondolkoztam, semmi nem jutott eszembe míg csókolóztunk. Viszont amikor Josh már tapogatni kezdett a ruha alatt, megszólalt a fejemben az úgynevezett vészcsengő ami ilyenkor szokott jelezni. Tolni kezdtem magamtól a fiút, egy nagy lökettel magam mellé dobtam az ágyra és kirohantam a szobából. Hallottam, jött utánam hisz kiabált, hogy álljak meg. De én nem álltam meg a lépcsőház felé vettem az irányt, mert nem voltam képes megvárni a liftet. Attól még, hogy jól futok, nem bírok lefutni lépcsőn a huszonötödik emeletről. Megálltam úgy az ötödiknél, leültem a lépcső szélére. Egy percen belül meghallottam Josh hangját mögöttem, felkeltem és menni kezdtem tovább. Futni nem bírtam, csak totyogtam le a lépcsőn. Lejutottam a másodikig mikor beért.
Mellém ért és magyarázni kezdett.
 - Olive, én nem akartam! Elragadott a hév! Nagyon sajnálom! - szajkózta folyamatosan. Kijutottunk a januári éjszakába, de én még mindig nem szólaltam.
 - Esküszöm, többet nem csinálok ilyet. Én tényleg nagyon sajnálom, Olive! Végre van egy normális kapcsolatom, erre ezt is elszúrom! Nem kellett volna megcsókolnom téged! Ott szúrtam el mindent! - szemében láttam a megbánást. Nem kéne felfújnom ennyire ezt a dolgot. Fiú, és húsz éves. Tele van hormonnal, még egy poharat is meghágna. Jó, azért azt nem.
 - Most csak haza akarok menni!
 - Rendben! Hazaviszlek! És mielőtt ellenkeznél, én nem tűröm, hogy éjszaka buszozz! - mosolygott. Kutakodni kezdett a zsebében, de amit keresett nem volt ott.
 - A kocsikulcs! Fent hagytam! Megvársz itt, vagy visszajössz? - indult vissza.
 - Megvárlak! - eszemben sincs visszamenni oda. Inkább félreálltam és figyeltem az utat, ami teljesen kihalt volt. Mindenhol feketeség uralkodott körülöttem. Néhol volt pár lámpa, ami megvilágította az előtte lévő területet. Nekidőltem a falnak, vártam Josh-t. Felnéztem, egyenesen előttem egy vonalban velem egy férfi jött felém, fejét eltakarta kapucnija. Az út túloldalán volt, szét sem nézve jött át. Tőlem úgy tizenöt méterre állt, egyenesen engem nézett. Kiegyenesedtem, nekilapultam a falnak. Félelem szállt az egész testemre, reszkettem. Éreztem, a férfi tekintetét magamon. Egész vékony volt, de annál ijesztőbb. Felfigyeltem egy hangra a bejárat felől, Josh jött. Szőke haja kitűnt a sötétből, zafírkék szeme világított. Egészen helyes. Bár én még mindig Trentet szeretem. Francba! El kell felejtenem, mert akkor semmi se lesz ebből.
 - Megleltem, ott volt a dohányzóasztalon egy papírkupac alatt! - kiáltott. Egy pillanatra fordítottam el a fejem, de mikor visszanéztem a pasas nem volt sehol.
 Eltűnt! 

2015. augusztus 2., vasárnap

10. nap A szünetért

Sziasztok! Köszöntjük az újabb feliratkozókat!

Pár pillanatig állhattunk egymástól néhány centiméterre, amikor Olive még jobban közelített hozzám és a számat nézte. Nekem elég volt ennyi, felé billentettem fejem, azonban elhúztam az utolsó másodpercben.
  Nem tehetem ezt Rosie-val! Még mindig az ő képét láttam, szemem elé kerültek az emlékeim róla.
Olive azonnal felnézett rám, én pedig elfordítottam fejem. Nem akartam látni könnyes szemeit amiért csalódást okoztam neki. Egy lépést tett hátra, majd bekövetkezett a kínos csend. Muszáj volt megtörnöm, így megköszörültem torkom:
- Khm... Haza kéne mennünk.
- Igen... Nem ártana.
Ennyi volt beszélgetésünk addig, míg nem kísértem be kapujukig.
- Nem is mondtad a díszeket. Volt értelme elkészíteni nem? - Keserű mosolyt erőltettem magamra.
- Nem volt értelme... - El se köszönt, csak besétált a házukba.
Ez a kijelentés egyáltalán nem a díszekre vonatkozott... Nagyon jól tudtam.

  Hétfő reggel meglepődötten néztem Olive-ra, mivel mosolygósan köszönt, majd tovább rajzolt füzetébe. Semmi nyoma nem látszott a péntek estének, miként meggyőződtem róla, hogy távolságtartó lesz. Pedig megérdemeltem volna amiért ilyen módon utasítottam el.
 Egész kémiaórán rajzolt, vázlatot se írt, így gondoltam majd elküldöm neki az anyagot.
Egyre kíváncsibb lettem, és az se csillapított, hogy a kicsengetést se hallotta meg. Táskámat vállamra dobtam, majd melléálltam. Műve egy iránytű volt, különböző szimbólumok tarkították belsejét. Még csak félkész állapotban volt, mivel eléggé babrás munka.
- Ez mire készül?
- Csak terv - mosolygott. Lábával kalimpált, majd abbahagyta és elrakta felszerelését.
Kiszökdécselt a teremből és átment a következőbe, ahol órája lehetett. Megdöbbentem magamon, de én is mosolyogva sétáltam ki a teremből.
 Olive ugrálása közben és a lazán összecsapott rajzmappának köszönhetőnek kicsúszott egy lap, amin egy újabb szénceruzával készült iránytű állt. A nyilát még el se kezdte, törött üveglapja repedésekkel futott végig a darabon. Úgy gondoltam valami célra készítheti, mivel ennél több időt nem láttam még dolgozni egyetlen rajzon sem.

  December
 Szinte elrepült ez a két hónap Olive-val. A jó kedvéből rám is ragadt, így a haverjaimmal egyre többet találkoztam. Így történt a téli szünet előtti pénteken, az egyik haverom garázsában, mikor biliárdoztunk:
- Na.. Most már beszéljünk a csajokról! - Megtámaszkodott Lance az asztalon.
- Nincs senkim. Ti jöttök! - Felegyenesedtem az asztaltól, így Fred nyugodtan körbejárhatta az asztalt lövése előtt.
- És azzal az Ollie-val? - Felnézett Fred.
- Olive-nak hívják... És csak egy haverom.
- Ugyan... Mi vagyunk haverok. Tuti próbálkoztál már nála, hisz letaperoltad a bálon. Mindenki tudja, hogy ez az egyik taktikád. Fogadjunk, már ő is próbálkozott.
- A barátság extrákkal című filmre gondolsz? - Bekapcsolódott beszélgetésünkbe Colton.
- Fejezzétek be. Nem vallom be, hogy annyira ellenem volt, hogy úgy vigyem ki, de... Nem okoznák neki fájdalmat. És Colton... - Ránéztem barátomra, aki a jól ismert ,,engem nem versz át" tekintetével méregetett. - Nem filmben vagyunk. Főleg nem abban. Meg amúgy is... másnak is tetszik. Karácsonyi húzáson egy srác kaparintotta meg a nevét a papírral. Tőlem kért segítséget mit készítsen neki... És az a csávó még nálam is jobb!
Barátaim egymásra néztek, majd rám.
- Pedig jó nő. És még jó kedved lett miatta. Csupán beszélgetéstől nem lehet - felhúzta egyik szemöldökét Lance.
- Anélkül is lehet. Bár... ezt a szemöldök taktikát hagyd a csajoknak. Nálam nem jön be, tudod... nem vagy az esetem - vállba veregettem haverom és leültem egy bárszékre.
- Ez esetben - Fred az ajtóhoz lépett és kinyitotta, mivel kopogtak. Meglepetésemre egy fekete hajú, barna szemű, csodás alakú lány állt. - Bemutatom neked Adelát!
 Karcsú lábaival besétált, szemét le sem vette döbbent arcomról. Oldalra fordította fejét, végignézett a srácokon és kicsit vékony, mégis erőteljes hangjával köszönt nekik. Nem tudták titkolni, hogy stírölték, de nem bánta Adela, szinte még jobban illegette magát.
- Helló - rám mosolygott festett piros ajkaival.

 Nem is hittem, hogy minden itt fog kezdődni. Az együtt töltött ünnepekkel. Mégis rosszul éreztem magam kapcsolatunkban. A családom nem nézett rá szép szemmel, Olive-nak pedig nem szóltam róla. Kezdett romlani a barátságunk, de mintha Adela eltiltott volna tőle. Féltem mi lehet vele, nem esik-e vissza a múltjába. Szilveszter éjszakáját mégis vele akarom tölteni.
 Miközben ezeken gondolkoztam megfeledkeztem az ölembe ülő Aleda-ról, aki ölelgetett és a betoppanó Olive-ról.  Olive?! Ledobta ajándékát a kiszáradó karácsonyfa elé.
 Gyorsan felpattantam, nem érdekelt barátnőm, Olive után szaladtam. Az utca lámpái, és a házakon lévőégők megvilágították könnyes szemét. Hiába szilveszter éjjel, a legmelegebb államban lakni alig lehet észrevenni az ünnepet, ha mások nem csicsázzák ki házukat és kertüket.  Levegő után kapott, majd megszólalt:
- Miért? Miért nem mondtad el? Mi lett volna, ha megtudom?! - Pár könnycsepp lehullott arcáról, mégis dühös maradt. - Benned bíztam a legjobban, és mindig tőled kapom a legnagyobb pofonokat az életben. Elviseltem, hogy szinte mindennap összetörtél. De meddig leszek rá képes?!
- Ne haragudj... - Lehajtottam fejem. Megakartam érinteni, de elhúzta kezét. - Azt hittem érzel valamit irántam... Csak jött az a húzós csávó és vele sokkal jobban érezted magad. A fiúk megleptek vele, és én se hittem hogy együtt leszek Adela-val.
- Úristen... - Kezét homlokához emelte, szemét erősen összehúzta. Pár pillanatba telt mire újra rám figyelt - Milyen név az, hogy Adela?? Rám jön a nevetés! Adelahh... Olyan, mintha valaki hányna és köhögne egyszerre!
- Ne gúnyolódj!
 A távolba hangos petárda durranását hallottuk, én meg se moccantam, azonban Olive megpördült, rám esett. Sikeresen elkaptam, majd visszaállítottam egyensúlyába.
- Déjá vu! - Mosolyogtam.
 Motyogott valamit és elment. Úgy érzem, az eddigi baklövéseimtől is jobban megbántottam. Valamivel kiszeretném engesztelni, de sokáig nem fog velem szóba állni.

 Másnap máris elmentem hozzájuk. Ahogy vártam az édesanyja nyitott ajtót, beszéltem vele pár szót, hátha ráveszi lányát a kommunikálásra. Felmentem az emeleten és bekopogtam Olive díszes szobaajtaján. Lágy, vékony hangját hallottam, miként engedélyt ad a belépésre.
- Anya... Nincs semmi bajom, nem vagyok lázas! - Az óriási asztala alatt összekuporodott és csak egy takaró kupac látszódott belőle.
- Téves. De azért köszi az ajándékot. Nagyon tetszett a fényképező tok. - Bemásztam az asztal és a takaró alá. - Ez a tiéd lenne...
 Átnyújtottam a lilás csomagoló papiros dobozt. Mivel egy kupac volt még mindig, így lehúztam róla a takarót. Nem számított cselekedetemre, így ráesett mellkasomra.
 Kérleltem mire kinyitotta, de megérte. Láttam a csillogást szemében amint meglátta az új ceruzakészletét néhány szénceruzával.
- Az én fényképező tokom ehhez képest semmi! - Motyogta, majd visszabújt a paplan rejtekeibe.
- Ugyan... Az a legjobb tok! Még magamra is akaszthatom! Kell ennél jobb? Senkinek se jutott ez az ötlet az eszébe!
- Még az idióta nevű, kényes hangú barátnődnek sem? - Felkukkantott.
- Neki se - mosolyogtam és füle mögé tűrtem egy hajtincset.
 Ahogy gondoltam nem oldódott fel. Minél hamarabb ki akart rakni a házból, de édesanyja megállította.
-Trent! Máris mész? De kár! Rég láttalak itt. Azóta Olive is olyan bezárkózott lett. Semmit se mesél rólad, pedig előtte, mint mondtam be nem állt a szája.
 Tovább kérdezősködött felőlem Penny, míg újra nem kerültünk a nappali otthonos kanapéjára. Olive dühös pillantásokat szórt anyjára amikor pár hetes dolgainkról beszélt.
- Erről majdnem megfeledkeztem, Trent! Lenne kedved velünk tartani Disneylandbe? Tudod Jay születésnapi ajándéka lenne. - Olive tágra nyílt szemeit édesanyára meresztette. - Jobb lenne, ha Olive-nak is lenne társasága, mivel velünk tartanának még az egyik barátnőm és családja. A Los angelesi lenne a legközelebb... Hisz érthető, itt lakunk mellette. Mit szólnál hozzá?
- Nem is tudom...