2015. június 28., vasárnap

3. nap A rajzolásért

Kedves olvasók! Köszöntjük a feliratkozókat, sokat jelent nekünk!

   Akkor figyeltem fel a rajzolásból, mikor a nevemet hallottam, Trent futott felém. Ahogy jött kidomborultak izmai a fekete pólón keresztül. Arcáról eltűnt a borosta, kiemelte duzzadt ajkait. Egy kicsit elbambultam, ismét, mert megint csak akkor kapcsoltam, mikor már hozzám beszélt rádőlve a padra.
 - Megismételnéd? - ráztam a fejem ébredésemet jelezve. Elmosolyodott, és elismételte.
 - Megkértek, hogy segítsek a karaokéban. És megkérdeztem, hogy neked mikor lenne jó! Szóval? - gondolkodni kezdtem, hogy mikor is érek rá, de mikor belém hasított a gondolat, hogy mindig, lebiggyesztettem az ajkam.
 - Bármikor! Döntsd el te! - adtam meg neki a választás lehetőségét. Megrántottam a vállam, bedobtam a táskámba a félkész rajzokat és kisétáltam a teremből. Éreztem, hogy jön mögöttem, csak a nagy tömeg miatt nem tud mellém állni. Éppen, mikor bementem volna a rajzterembe, elkapott.
 - Még nem választottam időpontot. És nekem is itt van órám! - szóval nem utánam jött, csak a terembe ahol órája lesz. Kikerült és bevonult a fotósoknak előállított sötétkamrába. Nem is tudtam, hogy fotózik. Egyáltalán mit tudok róla, azon kívül, hogy Trent Weaver-nek hívják és, hogy a barátnője meghalt? Ez nem a legtöbb.
 Gondolataim összegyűjtve álltam a festőállvány elé, és rajzolni kezdtem érzéseim. Ez esetben sötét színekkel dolgoztam, és egy holló leszállását ábrázoltam rajta. Bonyolult rajz lett, de dupla órám volt, így időm is akadt az elsőn elkészülni vele.
 - Tetszik ez az árnyalat! Bár nem ezt szoktam meg tőled Olive, de ez az egyik legjobb festményed! Megkérnéd Trent-et, hogy fényképezze le és hívassa elő? Tizenöt példányban szeretném. - mondta Mrs. Tramell végig a festményt nézve, majd visszavonult az asztalához. Örültem a jó kritikának, így mosolygósan szökkentem a sötétkamrába. Benyitottam az ajtón, és láttam, hogy minden vörösben úszik. Nagyon sötét volt, alig tudtam kivenni a dühös alakot magam előtt.
 - Ojj, de sötét van itt! Nem lehet felkapcsolni a villanyt? Kell ide egy kis fény! - mondtam az előttem álló mérges Trent-nek.
 - Ugye most csak viccelsz? De persze, majd felkapcsolom ha pockokat keresek! Minek jöttél? - tette fel flegmán kérdését.
 - Miért vagy bunkó velem? - mondtam ki, amit elvileg gondoltam.
 - Most komolyan azért zavartál meg, hogy megtudd, miért vagyok bunkó veled? - nézett rám furán, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg kimondtam a kérdést.
 - Öhm...nem! Azért jöttem mert Mrs. Tramell megkért, hogy szóljak neked! - fejeztem be mondanivalóm.
 - És miért kellett szólni? - húzta össze a szemöldökét.
 - Ja..igen! Azért, mert le kell fotóznod és előhívnod a festményemet! Tizenöt példányban, és segítenem is kell! - ezt nem biztos, hogy mondtam, mert már nem emlékszem a beszélgetésre. Felkapta fényképezőgépét kiment és megvárt a tanári asztalnál. Nem volt senki sem a teremben. Odasietett a fotózáshoz kijelölt területhez és intett, hogy hozzam a képet.
 Óvatosan fogtam meg, mert még fogott a festék. Mikor odaértem, akkor szembesültem Trent lehajtott ringatott fejével.
 - Az állvánnyal együtt! Ne legyél ilyen...értetlen!
 Gyorsan visszafutottam az állványért és odavittem azt is. Ráraktam a képet, mire Trent fotózni kezdett. Míg még benne voltam a képben. Mosolyogni kezdtem, és vágtam pár jó pózt, mikor közölte.
 - Nem vagy benne, de jó látni mikor már rég készen vagyok! - közölte velem a tényt, amire én csak egy szájtátással reagáltam.
 - Szóval egyik képben sem voltam benne? - durciztam, mert akkor feleslegesen pózoltam.
 - Nem! De jó volt nézni lencsén keresztül. Elhitted? -Vigyorgott.
 - Kicsit... - duzzogtam, mert jó lett volna, ha rajta lehettem volna. Lenne egy emlékem, egy olyan napról, ahol egyszerre voltam szomorú, és vidám. Vigyorogni kezdtem, amin Trent is vigyorgott. De amint észrevette magát, megrázta a fejét, fújtatott egyet, és visszavonult a szobába. Unom, hogy így viselkedik. Utánamentem..

 - Tényleg kéne ide fény! Viszont ez most nem fontos, mert elmondod szépen, hogy mi a bajod!
 - Hagyjál békén, és menjél ki! Viszlát! - hadonászott ismét a kezével.
 - Már megint csinálod! Egyik pillanatban tök kedves vagy, a másikban meg, hogy hagyjalak békén! Ha azért csinálod, mert meghalt a barátnőd, nem érdekel! Tudom, gyászolsz és át is érzem! Nem te vagy az egyetlen, akivel ilyen megtörtént! Tudom, nehéz... a világ legnehezebb dolga túljutni ezen! De meg kell tenni, mert akkor egy érzelmi szivacs leszel, ami ha megtelik, jól ki lehet csavarni! Ő sem ezt szeretné... nem szeretné, hogy miatta legyél ilyen! Segítséget nyújtottam, amit te nem vagy hajlandó elfogadni! De tudod mit, elegem van! Legyél egyedül a kis kamrádban, és kedvedre csináld a képeidet! - és kirohanásomat követve kivonultam a szobából meg sem várva, hogy mit szól.

Trent szemszöge

   Kiment. Kisétált. Már nem tudtam volna megmondani, hogy maradjon, pedig szerettem volna. Hiányzott. Máris hiányzott. Nem tudom, ez miért is van. Lehet, hogy ő az egyetlen, aki tényleg megpróbál felvidítani, keresi a társaságom, mostanában ez nem mindenkinek megy. Azt mondják elutasító vagyok, kedvetlen. Újra és újra lejátszódott a fejemben az üvöltése, míg felfogtam. Ő tényleg csak jót akar, de meg kell értenie, hogy még tényleg mindig gyászolok. Életem szerelmét gyászolom, aki öngyilkos lett. Nem tehetem meg, hogy a másik nőt is eltaszítom, aki próbál a kedvemben járni. Tudtam, hogy most már semmi esélyem Olive után menni, már rég az utcán sétál valahol. Inkább maradtam és előhívtam a kért képeit. Ahogy kattintgattam a gépen, néztem a képeket feltűnt egy, amit most csináltam, mikor pózolt. Akkor egyet tényleg ellőttem. Csak most vettem észre milyen gyönyörű és sötét árnyalatú képet festett. Megszerkesztettem, hogy csak a lap látszódjon és elkészítettem akkorára, mint az eredetit.

2015. június 20., szombat

2. nap A gyűlésért

Sziasztok kedves olvasók! Elérkezett a második rész is hozzátok! Jó olvasást!

 Ahogy felkeltem reggel, azonnal letámadtam a fürdőt és öt perc alatt elkészültem. Felhúztam kedvenc fekete nadrágom és csíkos pulóverem. Szobámba érve feltettem egy minimális sminket, bár nem értem minek is egyáltalán szempillaspirál, hiszen senkivel se beszélek, nem érdekel mit gondolnak rólam...
  Táskámat vállamra kaptam és elindultam. Öcsikém még a szobájában pihent, azonban reggel hétkor el kellett indulnom arra az átkozott DÖK megbeszélésre. Nem is értem minek reggelre rakni, ha délután is lesz.
  Nincs is első órám! Biológia helyett matematikát írtak lapomra... Ezennel matekból is több órám lesz, mint akartam volna. Bárcsak nem kellene végigülnöm 45 percet a folyosón! Legalább mondanák, hogy eltudták intézni a papírokat októberre. Vagyis... mára.

 Gondolatmenetemet a trolira felszálló emberek hangja és lökdösődése zökkentették ki működéséből. Felszálltam és megálltam az ajtó közelében, mivel egyetlen hely sem maradt. Örültem amikor fordult a busz és nem estem rá a mellettem álló emóra, aki akkora volt, mint egy torony. Így az egyetlen szabadon maradt plafonból lecsüngő kis fogókát jól megmarkolva el sem eresztettem míg le ne  kellett szállnom.  A suliba beérve azonnal gyors léptekbe váltottam, mivel tíz perce már elkezdődött a megbeszélés.
 Lassan lenyomtam a kilincset. Észrevétlenül akartam beosonni, de nem sikerült.
- Olive!
- Ojj... - összegörnyedtem nevemet halva. Talán még félénkebben zártam be az ajtót, mint amikor beakartam jönni. Visszafordulva mindenki rám emelte tekintetét. Sötét volt, mégis kivehető minden alak, főleg a vetítő mellett álló Amy, a főszerkesztő helyettes.
- Megmondanád miért késtél tizenöt percet?!
Hát... talán elszámoltam magam.
- Lekéstem az...a - csettintgettem lehunyt szemmel, hátha eszembe jut mit mondjak. - Azt.. a.. amit úgy hívnak...izé. A trolit! Azt!
Ekkor egy halk nevetés hangzott el. Ezt senki se vette észre, csak én és odapislantottam a hang irányába. Meglepetésemre Trent volt a nevető. Mosolyogva intett egyet, de nem tudtam viszonozni. Nem is akartam! Meg akkor vettem észre, hogy a DÖK elnök helyettese beszél hozzám...
- Ha legközelebb is előfordul ilyen, akkor ki leszel téve a DÖK-ből! - Visszafordult a többiekhez, ezzel számára vége lett a beszélgetésünknek.
 Úgy tesz, mintha annyira jelentkeztem volna. Csak azért jövök, mert az osztályba mindenki annyira menőnek hiszi magát, hogy nem vesznek részt ilyeneken. Az osztályfőnöknek annyit adtak be, hogy én jelentkeztem... pedig még a nevemet se tudták. Még most se...

 Csak akkor láttam helyet, amikor a nevető fiú felé néztem. Igazából nem akartam mellé ülni. Hiába írta a barátnője az e-mailt, akkor se tudnák együtt lenni valakivel, ha parancsolják. De attól még mosolyt csalhatok az arcára.
- Szabad? - Rámosolyogtam. Rám sandított szeme sarkából, megadta egyszerű válaszát.
- Nem.
Már ki is húztam a széket, de ledöbbentem, nem erre számítottam. Dermedten álltam mellette. - Mi?
- Jól hallottad.
Felment bennem a düh. Hogy tudott járni egy olyan kedves, aranyos lány ilyen fiúval? Nem érdekel mit mondott, akkor is leültem, nem szól bele, hogy felvidítom vagy sem!
 Kivettem az új kis tengerimalacos füzetem és kezembe fogtam pöttyös ceruzám.
- Ez komoly? - Összevont szemöldökkel nézett rám.
- Mi?
- Ez a cucc.
- Miért? Mi a baj a ceruzámmal?? - Meglepődötten kezem közt forgattam a fdarabot.
- Nincs semmi. Nagyon szép - nevetve visszafordult a kivetített szöveghez, sötét szemei megcsillantak.

- A legfontosabb. Témák kellenének a bálra. Ma délutánig kell gondolkodnotok az ötleteken, miket végezhetnénk. Elhatároztuk a DÖK elnökséggel, hogy ezentúl minden évben hozunk be szabályokat, amiktől jobbak lehetnének az ilyen bálok. Amit most hozunk törvényszerűen beleírjuk egy füzetbe az ötletadója nevével együtt. Akármilyen rossz ötlet, ti szívjátok meg, mert muszáj betartaniuk. Találkozunk délután, addig is gondolkodjatok! - Ezzel lezárta megbeszélésünket a főszerkesztő.
 Mindenki kapkodta cuccait, én pedig lassan, komótosan elraktam felszerelésem. Az ajtón kifelé megszólított egy nő, így megálltam. Reménykedtem, hogy legalább fél órát elvesz az életemből.
- Te vagy Oni? - Mosolygott. Az én arcomról lehervadt az íves vonal. Létezik ilyen név egyáltalán?
- Ö.. Olive-nak hívnak.
- Jaj! Akkor biztos te leszel. Valami biológia órával kapcsolatos. Végre elkészítették a papírokat és már most is bemehetsz órára, ha szeretnél.
 Még próbált kedves lenni, azonban olyan lettem, mintha felhúztak volna. Nem igazán értettem mit is beszélt, csak bólogattam hátha elenged, mivel most lenne biológiám. Nem hiába az egyik kedvenc tantárgyam.
 Halkan bekopogtam a terem fehér fa ajtaján. A tanár mély, mégis tompa hangját hallva bemertem nyitni.
 Azonnal bocsánatot kértem amiért megzavartam az óra első perceiben és azonnal a lényegre tértem. Odahívott a tanári asztalához. Pontosan beírta az e-bookba az adataim és azonnal helyet foglaltam a második padba. Már az elejétől éreztem nyugtató, mégis maró figyelést. Sose néztem a diákokra, mivel meg se mertem volna szólalni, ezért úgy tettem, mintha ott se lennének. De a késztetés, hogy megtudjam ki vet rám ilyen pillantásokat, sokkal jobban érdekelt. Addig fészkelődtem helyemen, amíg bal oldalt észre nem vettem kémia padtársam. Mélyen a szemembe nézett, én pedig álltam pillantását. Addig folytattuk szempárbajunk, míg a tanár közbe nem szólt és pislogtam. Vigyorogva elfordult az egyik barátja felé én meg a tanárhoz emeltem tekintetem.
- Miss... - ránézett az e-bookra amin -gondolom- rajtam hagyta a napló oldalát. - Miss Ewens. Elmondaná mit figyel annyira az egyik fiatal ember szemén?
Erre mindenki felnevetett, én meg lesüppedtem székemben. Óravégéig meg se szólaltam, nem forgolódtam, pedig a meleg tekintetet éreztem egész testemet. A csengőnél megkönnyebbülten gyorsan elraktam kiskacsás füzetem könyveimmel együtt és készültem távozni a teremből. Azonban az ajtón kisietve nekimentem valakinek. Ő meg se moccant, bezzeg én a kis 160 centimmel hátraestem volna, ha el nem kap karjaimnál fogva.
- Tán kémkedsz utánam? - Sötét szemeibe néztem.
- Miből gondolod? - Mosolygott arcomat nézve.
- Annyira meresztetted rám a szemed egész óra alatt...
- Félre értetted.
- Nehéz lett volna - mosolyra húztam a szám, vártam visszavágását.
- Khm... Elengednének? - Tanárunk állt közvetlenül mellette. Észre se vettük, hogy úgy maradtunk amikor elkapott. Azonnal leráztam kezeit és távoztam.

 Mivel elmaradt a tesi nem kellett elkéredzkednem  nyolcadik óráról, elmehettem a gyűlésre.
Mikor bementem javában állt a veszekedés, miként ne legyenek bunkók a következő tanulókkal, hiába lenne vicces csirkejelmezbe öltözött gólyákat nézni. Na igen... egy kicsit érdekesen hangzott. Mi a jövője az egyetemen ilyen embernek? 
 Foglaltam magamnak egy egyszemélyes padot, mivel úgyse pályáznak rá. Nagyjából a fele DÖK-ös lehetett bent amikor megérkezett Trent. Sötét pólója megfeszült felsőtestén, arca komor volt. Sötét pillantással mért végig mindenkit, majd megállt rajtam a tekintete. Pár pillanatig nézhettünk egymás szemébe amikor elkezdtem neki integetni. Nem láthattam viszonozta-e, mert elém lépett Amy, a főszerkesztő helyettes.
- Mik az ötleteid? - Elém tolta a bizonyos füzetet.
- Karaoke... - A tollért nyúltam, amikor felkapta.
- Istenem! Nem igaz, hogy csak egy normális ötlet lett ebből az egész csoportból! - Meg se várta leírjam ötletem, ő kezdte el. Amikor a nevemhez ért felnézett. - Oginak hívnak igaz?
- Olive Ewens... - Nem igaz, hogy csak az én nevem nem tudják megjegyezni! Komolyan! Létezik olyan, hogy Ogi?
 Továbbá körbement még a termen. Amikor mindenki lediktáltatta ötleteit, kiállt az üresen hagyott fehér fal elé amit vetítéshez használunk.
- Nem igaz, hogy ilyen bénák vagytok! Ez komoly? Három ötletet sikerült mondani, hogy nem tiltottam volna meg a többit?!
Tovább szidta a fejünket, míg nem tért vissza a tippekhez.
- Szóval... Jóváhagyom a karaoke ötleted Oli.
- Még mindig Olive vagyok.... - magamba dörmögtem.
- A díszítéshez nagyon jó ötlet az égősorok, Trent! Akár kültéri pavilont is készíthetnénk. Meg az is, hogy iskolai zenebandák lépjenek fel.
Óvatosan Trent felé pislantottam, azonban ő csak meredten előrebámult és megvonta vállát.
- Andy! Ez nem filmbeli iskolabál, hogy bálkirályt és királynőt válasszanak! Ez egy fősuli! Több komolyságot!
 Tovább szidott. Én nem is figyeltem rá, füzetembe tervezgettem újabb animációs szereplőket, akiket belerakhatok történeteimbe.

2015. június 10., szerda

1. nap ,,Egy szivesség"

Sziasztok! Végre kitesszük első részünk. A blogban szereplő eymail.com-ot mi írók találtuk ki, így szeretnénk, ha nem látnánk máshol. Nem húznám tovább a szót: jó olvasást!

- Olive!
A padból álltam fel, amikor nevemet hallottam. Összegörnyedtem, rajzmappáim és állványomat szorongatva fordultam osztálytársam felé.
- Nem jöttél tegnap a suliújság megbeszélésére! Mit jelentsen ez?! - Ordibált velem a főszerkesztő helyettes.
Mivel a végzős főszerkesztő leballag a fősuliból, rá zúdul minden és neki kell felelősséget vállalnia miattunk, ha  nem jelenünk meg egy gyűlésen. Megsajnáltam... de mégis... Egyszerűen nem akartam elmenni. Túl izgalmas volt új blogos főszereplőim rajzolgatása, festése, és létrehozatala, mintegy füzettel ott ülni az unalmas megbeszélésen. Úgyis rajzoltam volna.
- Ne haragudj...
- De haragszom! Kérdőre vontak!! Bíztam benned! - Kiáltozásának egyszer csak vége lett, normális hangszínre váltott. - Tudom nehéz, mert még gólya vagy, de ezt nem lehet betartani?!
Ezzel ott hagyott. Nem igazán érdekelt a dolog. Úgyse vagyok érintett az ügyben. Mindig elkészítem és leadom az ajánlókat idő előtt. Nem is értem minek kéne elmennem ilyen dolgokra...

 Fáradtan szálltam le délután a troliról majdnem a házunk előtt. Kezemben a befejezett rajzokkal és még sok más rajzcuccal tettem meg az utat a házunkig. Köszöntem anyának, és gyorsan felfutottam az emeletre, ahol szobám várt. Az ajtaját különböző poszterek, díszek tarkították. A szobámban a földön találtam meg az elvileg falon elhelyezett kinyomtatott blogverseny első helyezett díját. Ekkor eszembe jutott, hogy még a mai nap során várok egy fontos interjú visszajelzésre. Beledőltem az ágyba, kezembe vettem a laptopot, beírtam, hogy eymail.com. Bejelentkezést követve észrevettem két levelet. Az egyik a várva várt interjú válsza, a másik egy számomra ismeretlen lánytól.

 Érkezett: Rose Adams 
Tárgy: Egy szívesség!

Észre sem vettem, máris a levelet olvastam. Mikor a végéhez értem, egy könny csordult végig az arcomon. ¸¸Egy szívesség" . Ha ez azt jelenti amire gondolok, és valóban igaz, akkor nekem ezt a szívességet meg kell tennem. De ha mégsem érzek úgy? Vagy nem érezhetek úgy? És miért pont én

 Ezek, s hasonló kérdések futottak végig egész hétvégén az agyamon. Sokkolt ez a levél, még az interjú befejezését is elfelejtettem, amire annyira vártam.  Döntésem alapján, megpróbálom megtenni ezt a szívességet, vagy csak megmutatni neki a mail-t, hogy mégis mit kéne csinálni, mert teljesen tanácstalan vagyok. A hétfő reggel így kezdődött.
  A kémiaterem ajtajánál várakoztam Trent Weaver-re. Mindketten felvettük ezt a tárgyat, de még nem beszéltünk egy szót sem. Nem mintha én beszélnék valakivel is anyán, a tanáraim és az öcsémen kívül. Elfoglal az olvasás, a festés, a tanároknak való segítés. Már sok embertől megkaptam, hogy könyvmoly, nyalizós, de még azt is, hogy kocka. Azt nem tudom, hogy az utóbbit miért, mert csak annyit értek a modern technológiai dolgokhoz, hogy be tudom kapcsolni a gépet meg a neten kutakodni. Úgyhogy ez a feltételezés valószínűleg hamis. A nyalizós pedig azért, mert nincsenek barátaim és nem akarom a szüneteimet egyedül tölteni az üres, elhagyatott, csendes teremben?

 Már alig álltam a lábamon, mikor betoppant az ember akit vártam. Mikor be akart menni az előadó ajtaján, gyorsan elé ugrottam. Több, mint egy fejjel magasabb volt nálam, izmos és helyes. Alighanem a főiskola leghelyesebb fiúja. Megpróbált kikerülni, de megint nem hagytam.
 - Elengedsz? - Megint megpróbált kicselezni.
 - Nem! Beszélni szeretnék veled valamiről! - Felnéztem rá. Tényleg hatalmas, látom a borostát az álla és a nyaka találkozásánál. Vagy az is lehet, hogy én vagyok kicsi... Nem, ő a nagy!
 - Mondjad könyvmoly! Vagyis... Emma? - Látta, hogy meglepetten, szóval hülyén nézek rá, de folytatta. - Emily? Nora?
 - Hagyd.... szóval amiről szeretnék veled beszélni az egy e-mail!
 - Egy e-mail? Mit érdekel engem, hogy te kivel üzengetsz? - Hadonászott a kezével. Stresszes..
 - Hagyd már, hogy befejezzem! - Ordítottam rá, mire mindenki ránk figyelt. Megvártam míg nem néztek és halkan folytattam. - Szóval kaptam egy e-mailt! Meg is mutatom!
 Elővettem a telefonom beléptem az oldalra, de bárhol kerestem nem volt benne. Eltűnt!
 - Nem találom! Ez hogy lehet? Hisz tegnap még megvolt!
 - Figyelj, ez miben is érint engem? 
 - A barátnődtől kaptam az e-mailt - hátrált egy lépést, elszörnyülködve nézett rám. Elmeséltem neki mindent a levélből. Mikor befejeztem egyszerűen csak kiröhögött. 
 - Honnan veszed, hogy én beveszem ezt a maszlagot? Még csak nem is ismerted! Miért pont neked írna? És miért pont ilyet?
 - Én is ezt kérdeztem magamtól egész hétvégén. Nem tudom mit csináljak! Tanácstalan vagyok! - Ismét megemelkedett a hangom.
 - Te teljesen hülye vagy! Ráment az a túlzott könyv az agyadra?! Nem kéne annyit olvasni, ez megold mindent! - Kocogtatta meg a homlokom, majd elment a helyére, előre az első padba. 
 Emlékszem, mikor előre ültették mert állandóan dumált, és engem aki ott ült, hátra küldték az ő helyére. Mindig is szerettem elöl ülni. 
 Helyemre slattyogtam, és békén hagytam Trent-et. Mikor bejött a tanár, ezzel kezdte:
 - Olive, gyere szépen előre Mr. Weaver mellé. Mr. Peterson leadta ezt a tárgyat. Mától Mr. Weaver lesz a társa! - Szólt Mrs. Ward.  Nem hittem el, hogy pont most mehetek előre, mégis kapkodva, de odaértem.
 Trent dühösen nézett rám, mikor mindent leraktam mellé. Megakadt a szeme a füzetemen. Mindenki laptopon gépelt, csak én írtam lapra. A kémia nem olyan nehéz, füzetbe is le tudtam írni, nem kellett hozzá gép. Az új kiskutyás füzetem borsot tört az orra alá. Fújtatott egyet, majd visszafordult a tanár felé. Elé toltam a füzetemet és tollal ráböktem a nevemre, s mikor felnézett rám elmosolyodtam. De ő is valami ilyesmit tett, és rámutatott a gépén a felhasználónévre. Forgattam a szemem, és tettettem, hogy elájulok. Kuncogott. Félsiker. Ha az a feladatom, hogy felvidítsam ezt a fiút, örömmel. Még rejtély, hogy holnap és holnapután és az azt követő napokon mivel rukkolok elő, hogy jókedvre derítsem...

Prológus


Kedveseim! Úgy gondoltuk, hogy ma már  nem húzzuk és kirakjuk a prológust. Reméljük tetszeni fog! Puszi: Mym & NaTi

,,Nem tudtam mit tehetnék. Miként oldhatnám meg gondjaim... Azonban ránéztem a tárgyra, ami halálomat okozta. Nem hittem el, hogy pont én kényszerülök erre. Soha sem akartam ezt, főleg nem Trent-nek. Tudom, fáj neki a sírom mellett állni, de nem gondoltam át. 
 Csak egy vágás volt esküszöm... Könnyíteni akartam magamon. Régebben többször is megtettem. De ahogy megismertem Trent-et,nem kellett ilyen módon segítenem fájdalmamnak.
 Azonban két hónapja újra próbálkoztam. Amikor nem értem el azt amit szerettem volna, dühömben elég volt egy mélyebb vágás nyakamon, vékony légcsövem mellett. Ott, akkor mindennek vége lett. Ráestem fürdőszobánk kemény, vizes, csúszós, hideg csempéjére. Sok vérveszteségtől elájultam, éles szegélybe ütközött fejem. 
  Soha többet nem keltem fel onnan..."

Előtte mégis írtam egy eymailt párom jövendő barátnőjének... Beállítottam, hogy pontosan két hét múlva megkapja, csak ennyi időt adhatok barátomnak. Remélem boldoggá teszi Olive...