2015. július 12., vasárnap

6. nap Az erősségedért

Sziasztok! Azért a néhai szerdák mellett a vasárnapok biztosak!

  Gyönyörű gyep fedte végig a talajt, bokrok formára nyírva körülvéve hatalmas fákkal, erdővel. Levelek színesbe váltottak, nagyja lehullott a fákról. Utolsó virágok még legutoljára kivirágoztak, felfedve szépséges színeiket, gyerekek szaladgáltak vidáman kutyáikkal együtt. Ez amolyan "kutyapark", magyarázta ő, aki gyakran jár ide. Kutyája felbukkant más kutyák társaságában, szaladgáltak, verekedtek, ugattak. Ő csak állt mellettem összetett kézzel, fején virágból készült glóriával világos ruhában. Elpirulva, csillogó szemekkel figyelte az előttünk játszódó jelenetet, olykor mikor egy eb elesett a lábába, felkacagott. Sugárzott... és én is. Végre én is..
- Trent... jössz? - szólt meg a selymes hang jóval távolabb, előttem. Felébredve utánafutottam, rámosolyogtam. Tovább indult kutyája felé, leguggolt és hívta Bonnie-t. Olyan gyorsan száguldott felé, hogy simán felborította, mindketten hátraestek a fűbe. Olive ahogy volt, magához rántotta a kutyát és úgy szorongatta, mintha az élete múlt volna rajta, közben kutyája arcát nyalogatta. A lány gyorsan felállt, szaladni kezdett kutyáját hívva maga után be az erdőbe egy széles ösvényen keresztül, amit beborítottak mindenféle árnyalatú levelek. Biccentett, hogy kövessem. Lassan kezdtem el kocogni, mivel tudtam, hogy úgyis utolérem őket, de mikor elérkeztem az ösvény bejáratához, ők száz méterrel előrébb futottak olyan tempóban, hogy szemem tágra nyílt a döbbenettől. És még futni is tud...
 Olyan gyorsan futottam utánuk, ahogy csak tudtam így is alig értem be őket. Egymás mellett futottunk, mindketten már lihegtünk - a kutya is -, csak nem akart megállni. Ha a kutya megáll, mi is! Ismételgettem magamban Olive előbb kiejtett szavait. A kutya csak nem akart megállni. Kanyarodott, gyorsított minden fele, elhagytunk egy kis patakot, háznak a romjait, lepusztult erdőrészeket ő még lassítani sem bírt. A szívem olyan gyorsan vert, mint egy kolibri szárnycsapásai, izzadtam. Olive is olyan gyorsan vette a levegőt, lefogadtam ő is így érez. Csak ő nem izzadt, meg sem látszott rajta. A kutya végül egy szikla tetején állapodott meg, ahol csodálatos kilátás nyílt egy másik város fényeire.    Eszméletlen kilátás, de távol. Oly közel, mégis távol. Nem vágyom másra, csak egy üveg vízre. Olive leült Bonnie mellé a földre, én is így tettem. Együtt pásztáztuk a várost. Nem is gondoltam, hogy ilyen messzire eljöhettünk és Olive, mint aki olvasna a gondoltaimban, mondta:
- Hat kilométert futottunk. Az nem sok. Sokat szoktam kijárni ide Bonnie-val, meg régen Aprillel. Ő is imádott futni, mint én. Kijöttünk ide, este néztük a várost. Olyan gyönyörű olyankor! Van a közelben egy kis ház. Még a nagyszüleimé volt. Mikor anyáékkal jöttünk ide, mi a nővéremmel sosem jöttünk velük autóval. Futottunk! Kiszellőztettük a fejünket, beszélgettünk mindenről. Ő volt a legjobb barátnőm, és itt hagyott. Öngyilkos lett ugyanúgy, mint Rose...
- Miért mondod el ezeket nekem? - szakítottam félbe mondandóját.
- Nem tudom... úgy érzem neked bármit elmondhatok! Az e-mail után...
- Nem kell erre az "e-mail"-re fogni... tudom, hogy tetszek neked! Nem kell tagadni! - húzogattam szemöldököm fel-le sokszor megismételve a folyamatot.
- Dehogy tetszel! Hülye vagy? Nekem sose tetszenél! Seggfej! - lökte meg vállával a vállam, és nevetni kezdett. Morgott valami "  Még, hogy tetszik nekem, pff!"-t.
- Ja... persze! - dünnyögtem.
- Tudod, mostanában jól érzem magam veled! Alig pár hete ismerlek, de olyan szinten kedvellek, hogy bármit elmondok neked. Nekem is nehéz volt az utóbbi időszak. Fejembe vettem, hogy segítek neked, de így magamat is segítem. Segít nekem is túllépni a történteken.
- Ez egy burkolt szerelmi vallomás volt! Tudom én az ilyeneket! Észreveszem!
- Ojj... csak szeretnéd! Kiöntöm neked a szívem, hogy megváltoztatsz, erre megint bevágsz egy hülyeséget, ami azt sem tudom, hogy jött a témához... Most mondd el, hogy te mit érzel! - unszolt engem, várakozva nézett rám átható aranybarna szemeivel.
- Kezdek éhes lenni! - böfögtem egy nagyot a képébe. Nevetni kezdett, egy igazi szívből jövő nevetéssel, ami engem is megnevettetett. Nem tudom miért tettem, olyan ösztönösen jött. Vele még ezt is merem. Rose-nál  nem mertem, mert ő illedelmes volt és nem szerette. Ahogy a kapcsolatunk is túlságosan udvarias. Bár nem hívnám udvariasnak a megcsalást... inkább mondta volna a szemembe mit érez. Vagyis mit nem.
- Most komolyan! - nevetett halkan.
- Mondj valamit, amiből kiigazodhatok!
- Rose! Mit éreztél iránta? - a kérdés sokkolt. - Ó, sajnálom! Nem kell beszélned róla, hülye kérés volt.
- Nem, szeretnék. Veled... megbeszélhetem! Úgy érzem. - szedtem össze gondolataim. - Rose-val minden olyan... könnyű volt! Megszabtuk a határokat, de mégis azok nélkül játszottunk. Például ilyeneket, amit az előbb csináltam nem volt szabad. De jól elvoltunk! Én szerettem, viszont... valamikor nem éreztem, hogy ő viszonozza. A kapcsolatunk számomra tökéletes volt, számára voltak dűlők. Sokszor kiabált velem, a végén. Mikor megtudtam, öngyilkos lett... én is elgondolkodtam rajta. - éreztem, megfeszült a teste mellettem, és élesen szívta a levegőt - Nem voltam képes rá. Ezt a gyönyörű testet? Hagyjuk már! -  nevettem, nem kaptam társat. Ránéztem és láttam, könnyezik. Hüvelykujjammal letöröltem a cseppet.
- Nekem is megfordult a fejemben April halálakor. Tudod, én találtam meg a szobájában. Azóta sem tudtam feldolgozni a látottakat. A saját testvéred a vérében hevert... holtan! - itt eltört a mécses, nagy hévvel zokogni kezdett. Odavontam magamhoz, szorosan öleltem és csitítottam. Egy ilyen törékeny lánnyal, hogy történhet ilyen?
 Sikerült lenyugtatnom egy poénnal, amin még akkor is nevetett mikor mentünk vissza aaz erdőben.
Bonnie most mellettünk sétált póráz nélkül, mellette Olive és utána én.  A sétát végigbeszélgettük, mindenről. Beszéltünk a családjainkról, a festészetről, atlétikáról. Megtudtam, elváltak a szülei April halála miatt, az apja az anyját okolta a tettért, ezért elment. Emellett van egy tesója, akit már ismertem, imádta, szerette. Elmondta, hogy tökéletes élete volt, mielőtt a nővére döntést hozott.
 Észre sem vettem, hogy már a házuk előtt voltunk csak amikor lassítani kezdtünk, majd megálltunk.
- Csodás volt ez a nap! Megismételhetnénk! - állt egyik lábáról a másikra Olive. - Persze, ha szeretnéd!
- Jó volt valóban. Az a hely szép volt. Bonnie-t is megkedveltem. Felőlem... ismételhetünk! - válaszoltam. Ekkor lépett ki a házuk ajtaján egy negyvenes éveiben járó nő mögötte egy szőke hajú fiatalnak látszó lány követte. Az arca hasonlított a képen lévő lányéra, de a szeme olyan volt, mit Olive-nak. Biztos az édesanyja. De olyan szép, és fiatal. Teljesen ellentéte Olive-nak. Haja szőke szögegyenes, míg Olive-nak barna és göndör, arca szeplős volt, míg a lányáén egy sem díszelgett.
A másik nő, az nem lehetett a rokona. Vörös haj, kínai arc. Igen biztos, hogy nem a rokona. Ránéztem a mellettem álló lányra, aki teljesen le volt sokkolva. Aztán harag. Beviharzott a kapun és megállt rámosolygott a nőre, aki éppen akkor ült be az autójába és elhajtott. A bomba még csak ekkor robbant. Odasiettem Olive-hoz hátha megtudom nyugtatni, de nem.
- Ki volt ez a nő, anya? - beszélt visszafojtott ordibálással az anyjához.
- Ő? Az ingatlanos! Megbeszéltük! Eladjuk a házat! - vigyorgott és tapsikolt az édesanyja.
- Mi?! 

1 megjegyzés: