Kedves olvasók! Ne haragudjatok, hogy ilyen későn tesszük ki az új részt! De addig is köszönjük az 5 feliratkozót, nagyon örülünk neki!
Nem is tudom. Két nap ha lehetett, hogy utoljára beszéltem vele. Azonban ma már muszáj megemlítenem neki a báli előkészületeket. Ránk hárul a díszítési feladat, így nem kerülhet el. Amikor láttam mindig egyedül volt, nem is tudom vannak-e barátai. Semmit se tudok róla, mégis felakart vidítani, törődött velem amikor az úgy nevezett barátaimat nem érdekelték mi is történik velem. Ő nem ismer, de vette az erőfeszítést. Azonban nem hiszem el az e-mailt. Csak egy ürügy lenne neki, hogy beszélhessen velem?
Azonban tényleg félre kell tennem ezeket a kétségeket és beszélnem kell vele. Nem akarom, hogy valaki elfoglalja fotóshelyem. Igazából nem nagyon kapkodtak ezért a helyért, így kerülhetett be gólya, de akkor is féltem.
Éppen az egyik kisebb fa egyik vastagabb ágán ült az udvar közepén és alkotott. Nem tudom mit, de mindig ezt teszi... ez benne olyan aranyos.
Istenem! Dehogy! A barátnőmet gyászolom és olyasvalakire mondom, hogy aranyos akit nem is ismerek!
Odakellet mennem hozzá.
- Helló! - mosolyogtam. Meglepettségtől úgy nézett körbe, hogy majdnem leesett a fáról, de segítettem neki, nehogy leessen.
- Szia... - annyira nem mosolygott. Két keze most már nem vállaimon pihent, hanem visszalökte magát saját egyensúlyába. - Van valami baj? Mit csináltam? - egyszerre aggodalmassá vált. Ezen elmosolyodtam és megnyugtattam.
- Nyugi, nincs semmi baj. Csak meg akartam kérdezni, hogy ma menjek el nálatok és készítsük el a díszeket?
- Hát... ha ráérsz akkor gyere.
- Pont azért kérdeztem meg mára...
- Oké. Utolsó órám... rajz. Majd a bejáratnál megvárlak - újra lehajtotta fejét füzete felé.
- Rendben. Csak szeretnék kérdezni valamit.
- Hmm? - Visszanézett lapjaiból, pöttyös ceruzáját rágcsálva.
- Miért van ennyi rajzórád?
- Á... Jövőhéten csak négy lesz. Rajzszakos vagyok.
Elköszöntem és visszamentem a sötétkamrába. Most először nem tudtam mit is tehetnék ebben a helyiségben...
- Hali! - Mosolygósan odaugrált mellém Olive. Egy órával ezelőtti kedvtelensége odalett. Nem mintha bánnám, csak meglepő miként tud feltápászkodni az olyan kedvtelenségből alig hatvan perc alatt. Nekem napok, talán hetek is kevesek lennének.
Egész nagy utat tettünk meg, nem úgy, mint én szoktam, hogy pár utcán átsétálok és már otthon vagyok. Szinte a fél városon át kellett mennünk a trolival. Azonban leszállva már majdnem ott voltunk a kapujukban.
- Ömm... itt készítsük el a bigyuszokat?
- Fel is mehetünk, ha neked úgy jobb.
- Igazából sok cuccot kellene lehoznom, mivel ezekben a napokban mindig adtak ilyen papírokat, csillogós cuccokat, meg ilyeneket. - Elkezdett sétálni az emelet felé, én pedig követtem. - Csak... kicsit rumli lesz.
- Nálam állandóan az van.
Ahogy felértünk öt fehérre festett ajtó fogadott. Nem kellett sokat tanakodnom melyik lehet az övé zárt ajtó mögötti helyiség. Azonnal észrevettem a második ajtót jobbról, amin különböző poszterek és rajzok díszelegtek. Ahogy láttam valamiből első helyezést ért el. Nem gondoltam sportos alkatnak.
A szobájába beérve egyáltalán nem volt akkora rendetlenség. Néhol összegyűrt vagy ép papírok, megrágott tollak, ceruzák hevertek. Vagy éppen bedobálva két hatalmas íróasztala alá festékek, állványok nyugodtak. A padlón heverésztek a rajzai nagy része, három festménye pedig száradásra várt az újságokon. A szobája kicsit nagy volt, de elfoglalta a nagy teret a közepén álló két nagy íróasztal. Lábammal végigsepertem a fapadlón, a világoslila falra aggatott képeket nézve. A legtöbb blogger versenyek első helyezett díja volt, a többi az ő kész rajzai.
- Mit szólnál, ha ilyen hópelyhek lennének ebből a puha szivacsos akármiből? - Elővett egy akkora dobozt, ami talán nagyobb volt, mint ő. Felső testével szinte belemászott a doboz tartalmába, de állandóan ötleteket mondott több féle anyagra. Rengeteg ötletet szedett össze, nem is tagadta. Egyből beleugrottunk a vágásba, amint kipakolta a doboz tartalmát. Olyan volt, mint egy kislány karácsony napján, amikor az ajándékokat csomagolja ki. Azonban képei közül csak egyetlen egy volt díszes. Az is egy fénykép, ami az ágy mellett álló éjjeliszekrényen állt. Egy szőke hajú, kék szemű lánnyal ült egy fűzfa alatt lenge nyári ruhában. Mellette egy kiskori kép, és egy téli, ugyanazzal a lánnyal. Csak a parafatábláján díszelegtek színek. Esetleg fekete-fehér képein néhány ábra volt piros, a többi mind szürke, fekete. Csak tudnám miként ilyenek a szoba falai. Úgy gondoltam mindenhol állatos poszter lesz, mint az ajtaján. Kezdtem elhinni, hogy nem az ő szobája. Azonban a rajzos dolgai mégis rá terelték gyanúim, mivel amit láttam az elmúlt hónapokban a rajzaiból, mind ott volt. Vagyis... a sötét változata.
Pár pillanatra felnéztem és megláttam válla felett egy olyan képet, ami hasonlított arra a lányra, aki az éjjeliszekrénye tetején állt az üveg keretben. Lehet a legjobb barátnője, csak elköltözött. Elléptem az asztaltól és jobban szemügyre vettem képeit. Ő tovább dudorászta Willow-ot.
- Itt miért nincs színes kép? - Végül megtörtem a csendet.
- Ez az én szobám, az én ízlésemmel.
- De... így lehet nem néznének kislányosnak, és... - ekkor jöttem rá. Egyetlen barátja sincs. Csak az a lány lehetett. - Ha olyan lennél talán megszeretnének.
- Azt akarom, hogy magamért szeressenek. Őrültem, hogy újra visszakaptam ezt az énem... - Egyre dühösebben vágott az éles ollóval.
- Ezt... hogy érted?
- Teljesen mindegy - ledobta vágó eszközét és átsétált az asztal másik végéhez. Láttam rajta a túlzott dühöt, kellemetlen helyre tapintottam beszélgetésünkkel. Ezért benyögtem a leghatásosabb ürügyet, így elmentem a fürdőbe.
Amikor elértem a végéhez, a fürdővel szemben egy szoba teljesen be volt zárva, a többi résnyire nyitva lebegett a levegőtől. Az egyetlen sötét ajtó...
Beléptem a kitűzött helyiségbe, megmostam az arcom, vártam pár pillanatot és visszamentem. Dühössége még ott ólálkodott a levegőben, azonban szeme sarkából rám nézett, amikor visszaértem.
A halk zene hallgatása közben kopogást hallottunk, majd egyből be is jött a kopogó.
Megfordultam és meglepetten néztem az alig nyolc éves kisfiúra.
- Olive... Segíts a rajzolásbaa!
- Most nem tudok - mosolygott Olive.
- Akkor te! - Rám mutatott.
- Szerintem én se tudok... - mosolyogtam.
- Jay, ő itt... egy sulitársam. Trent - fáradtan nézett a kisfiúra, majd rám. - Ő az öcsém.
- De... akkor ki segít nekem? - Durcizott az öccse.
- Anya?
- Most hozott haza, és elment dolgozni...
Olive idegesen a hajába túrt, majd leguggolt Jay elé.
- Mit kellene segíteni?
- Tulipánt rajzolni - lehajtotta a fejét öccse.
- Azt te is megtudod... - Olive mutató és hüvelykujjával felemelte Jay kis fejét állánál fogva.
- De... az más! Megakartam kérni April-t. Hiába mentem be a szobájába, még most se jött vissza. Pedig azt mondtátok visszajön mire a suli elkezdődik! Ő is megígérte, hogy segít! - Jay könnyekkel szemében kifutott. A zárt ajtóra is az April név volt ráfaragva.
Olive nem bírta tartani magát, leestek térdei, kisebb dübörgéssel fapadlóhoz ért. Haja előrehullott, bánatos lett. Mégis fel kellett tennem a kérdést.
- Ki az a April? - Hangom bejárta a hallgatag szobát, pár másodperc múlva rám nézett könnyes szemeivel, amiből majdnem kibuggyantak könnyei. Talán elmosódva látott, de mély levegőt véve kinyitotta száját.
- April... ő... a...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése