2015. szeptember 28., hétfő

17. nap A csókodért

  Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy két hétig nem hoztunk új részt, de reméljük majd nem haragszotok még annyira, ha elolvassátok a részt!

  Sosem gondoltam, hogy eljön a nap. A nap, ami életem legjobb napjává vált, miként            befejeződött. 
 A táborban összegyűlt emberekkel együtt szálltunk be a táborvezető kisbuszába, ami egyenesen Disneyland-be vitt bennünket. Az úton mindenki az ablakokhoz nyomult, hogy a menetszél által bekerült hűvösebb szél segítsen nekik a lélegzésben. A reggeli időkben is lehetett vagy harminc fok, az ott élők gyönyörű barna bőrrel siklottak az utcákon, míg a kisbuszban ülők, akik nagy része hófehér bőrűek próbáltak levegőhöz jutni. A strandon majdnem mindenki leégett, beleértve minket is, pedig mi sem egy antarktiszi igluból jöttünk.
Olive-val egymás mellett ültünk, megosztoztunk egy fülhallgatón.
 Megkönnyebbült arccal léptünk be Disneyland hatalmas kapuján. Az előre lefoglalt jegyek alapján mindenki leült egy egy padra, míg a táborvezető elintézett mindent. Mindenki kezében ott lapult egy fényképezőgép, megörökítették azokat a fákat, amik segítettek nekik, hogy ne süljenek ropogósra, a padokat, amire még a hosszú séta előtt leülhettek, a kukákat, amikbe a kiürült vizes palackokat beledobhatták. Olive csak állt Jay-el a sétálóutca közepén, elképedve bámulták az előttük álló hatalmas Fantasyland gyönyörű kastélyát. Végre megérkezett a vezető egy nő kíséretében.
 - Köszöntelek titeket Disneyland-ben! Ez a varázslattal teli ország magában őrzi kedvenc gyermekkori meséiteket, kedvenc Disney hercegnőiteket, Mickey-t és barátait, és még sok bűvöletes dolgot. Én fogok nektek segíteni, hogy mindent lássatok, mindenkit megismerjetek, segítsek nektek, hogy ez a nap fantasztikusan teljen. Kapni fog mindenki egy-egy térképet, amin rajta van egész Disneyland - a vezető segített kiosztani a nagy térképeket. Olive-val kíváncsian néztük az összes helyet, amit látni fogunk.
 Na igen... Jay szeme már akkor kitágult, amikor elmentünk Disnyland mellett, de amikor már a kapun bementünk a szája is tátva maradt. Ilyenkor pedig mindenki felköszöntötte. Az apró ajándékot amit tartogattam neki, úgy gondoltam este fogom átadni. Szerencsére Disneyland programjai lefoglalták, nem érdekelte annyira amit beszélünk neki.
 Először a hatalmas kastélyba mentünk, ahol Mickey és a többi szereplő várta az érkező nézelődőket. Mikor fényképezkedtünk velük, Olive beleugrott Goofy ölébe, aki a kedvence. A figura meg sem lepődött - nem mintha láttuk volna az arcát, szinte meg sem rezzent -, örömmel cipelte a lányt. Tuti fiú van a gönc alatt.
 Mindent végignéztünk ami volt, beleértve a hatalmas ajándékboltot, ahol Olive szívesen költekezett.
  Mikor kiléptünk a kastélyból, az utcán folyt egy felvonulás, amiben a Pixar híres szereplői, mint Mike a Szörny Rt. című meséből és hasonló mesefigurák vonultak. Ezt követően vettünk jegyet a Big Thunder hullámvasútra, amire két és fél órát kellett várnunk Olive-val és Peterrel. Addig is elmentünk kocsikázni. Az Autopia
remek lehetőséget nyújtott minderre. Mindenki beleszállt kettesével a maga kis kocsijába, természetesen Olive mellé kerültem.
 - Trent, vezess már normálisan! - utasított. Amióta elindultunk, össze-vissza ment a kisautó.
 - Hidd el, próbálok! De ezt nem lehet irányítani! - kormányoztam. Szembe velünk egy másik sávban egy idős hölgy jött, úgy látszott, ő érti a dolgát. Egyenesen siklott el mellettünk. Olive felháborodottan kapta vissza a fejét rám, miután a nő elment.
 - Engedj vezetni! - csatolta ki övét.
 - Maradj csendben asszony, vezetni próbálok! - csitítottam el.
 - Elég rosszul csinálod!
 - Tudtommal én vagyok az egyetlen ebben a kocsiban, akinek van jogosítványa! Szóval ülj vissza szépen a kerek popsidra, és hagyj vezetni!
 - Neked meg a lábam lesz a feszes fenekednél, ha még egyszer így beszélsz velem, mert nyugodj meg... jól seggbe rúglak! - a fenyegetést követően visszakapcsolta az övét, és duzzogva vészelte át a megmaradt utat. Mindenki ott volt már, ránk vártak. Kiszálltunk, otthagytuk a kocsit. Olive sértődötten odafutott az anyjához, így követtem. Elhaladtam Peter mellett, aki egy kis papírt nyomott a kezembe. Nem az fordult meg a fejemben, hogy mit akarhat - bár arra is kíváncsi voltam -, hanem az, hogy honnan szerzett papírt, meg tollat?! Meg sem néztem, úgy adtam oda Olive-nak, aki szemöldökét felhúzva szétnyitotta.
 - Mi a franc? Ki ez? - kiborulására mindenki felfigyelt, Penny intett, hogy csináljak valamit. Félrehúztam Olive-ot, távol a többiektől, és rákérdeztem.
 - Tuti az a szőke cicababa az, akit a kastélyban láttunk!
 - Te meg miről beszélsz? - kezdett felidegesíteni a viselkedésével.
 - Erről! - kezembe nyomta a papiruszt. Gyorsan végigolvastam az üzenetet, amin ez állt:
Nyugi, a kísértetkastélyban megfogom a kezed, hogy ne félj! P. 
Kezemből kiesett a levél, tokomon jött fel a reggeli. Megszólalni sem bírtam, bár Olive várta a választ. Sosem gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet, ha rám találna egy homokos. Ám most megtudtam. A kacsintás, a közeledés...Istenem! Soha nem ítéltem el azokat, akik ilyenek, de azért ez durva. Rám talált egy homokos!
 Miközben engem örökké kísértő trauma ért, Olive a szőke lánnyal szemezgetett, gúnyos, sértő megjegyzéseket súgott felé, hátha megérti.
 - Olive, hagyd őt! Nem ő írta... - visszafordult hozzám, arcán kíváncsiság uralkodott
 - Akkor ki?
 - Peter! - súgtam úgy, hogy senki se hallja meg. Szerencsémre Olive sem hallotta meg. Megkérdezte megint. Ugyanazt válaszoltam, csak egy kicsit hangosabban. Megértette, de elhinnie nehezebb volt.
 - Peter? Komolyan Trent, ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni?
 - Ő volt az, már amióta elindultunk olyan furán néz rám, és...
 - Trent! Peter nem meleg! Ismerem. Sokszor vacsoráztunk együtt, és soha semmi jelét nem mutatta, hogy meleg lenne. Én észreveszem, ha valaki az! - ezzel le is zárta a témát. Felvette a papírt, és visszaadta. Arcán csalódottság sugárzott, egy kicsit sem hitte el, amit mondtam.
 Ismét visszazuhantunk a hallgatás mély szakadékába. A Big Thunder-ig már csak fél óra volt hátra, így aki váltott oda jegyet az odament. Mivel Jay és Nelson nem ülhettek fel a hullámvasútra, ezért szüleikkel mást próbáltak ki.
 Izgatottan álltunk, vártunk, hogy beszállhassunk. Mikor ez megtörtént, és rendesen biztosítottak, hogy ne essünk ki, végre eljött az, amire egész nap vártunk.
  Eszméletlen volt az egész, ahogy le és fel ment a kocsi, az éles kanyarog,  és a gyorsaság... nagyon jó volt. Úgy láttam Olive -nak is tetszik,  mivel utána is úgy bazsalygott, mint egy kisgyerek.
  Disneyland további részei mindenkinek nagyon tetszettek, beleértve engem is.  Este záráskor jutottunk ki. Nem tudtunk végig nézni mindent,  ezért holnap folytatjuk a disney-s kirándulást.  A buszban mindenki döglött,  aludt.  Olive mellettem végig suttogva áradozott a mai napról.  Úgy láttam, elfelejtette a mai napi kis incidensünket, de még nincs vége.  El fogja nekem hinni, hogy Peter  volt aki azt a levelet írta.

 Másnap reggel kis késéssel indultunk, mert senkinek sem volt kedve felkelni.   Jay szülinapja remekül telt,  mindenkitől megkapta az ajándékát, még èjfèl előtt elfújta a gyertyát.  Alig lehetett őket lefektetni tegnap éjszaka,  úgy be voltak zsongva a király naptól. A buszban a tegnap esti hangulat uralkodott. Mindenki fáradt és álmos. Még a két búgócsiga kölyök sem pörgött,  anyjuk vállára hajtva fejüket szunyókáltak. Valahogy ma a kinti emberek is furák voltak,  nem volt az a nagy boldogság, mint tegnap. Vagy csak én látom így? Lehet...
  Olive ma megint a hallgatás mély bugyrába esett. Nem tudom, hogy a tegnapi miatt,  vagy esetleg rosszul kelt - bár az utóbbinak nem a legnagyobb az esélye -.
 Disneyland ugyanolyan maradt, mint tegnap. Ugyanúgy sütött a nap, mint tegnap,  a fák ugyanúgy kevés árnyékot biztosítottak, mint az elmúlt alkalommal.
  Ma mindenki oda mehetett,  ahová akart. Végig lehetett nézhetett show-kat,  mehetett megint hullámvasútazni,  hercegnőnek öltözhettek,  meg még minden más programot amit ez a hely nyújtott, kipróbálhatták. Olive tegnap azt hajtogatás,  hogy ő be fog öltözni Rapunzelnek. Remélem megvalósítja,  mert megnézném dögös hercegnőként. Hmm... a francba!  Nagyon dögös lenne!
 - Mit bámulsz?  - jött oda mellém Peter. Elszakítottam tekintetem a lányról,  és Peterre figyeltem.
 - Te meg miért jöttél ide?  Nem vagyok rád kíváncsi!
 - Na de Trent... nem tetszett a levelem? Tudod,  igazán féltelek.  Látom,  ahogy Olive-ra nézel,  pedig ő nem illik hozzád.
 - Mert te igen?
 - Persze,  miért is ne.  Viszont látom,  hogy nem tágítasz a kiscsaj mellől. Ám,  ha mégis meggondolod,  hívj fel. - azzal oda nyújtott nekem egy ugyanolyan kis fecnit, mint amilyet tegnap,  rajta a számával. Azonnal szét is szakítottam, úgy,  hogy ő is lássa. Nem akartam Olive-nak még egy okot adni,  hogy jobban utáljon. Azonban mikor megjelent mellettem,  tudtam, hogy el vagyok ásva.
 - Mit adott neked Peter? - azonnal faggatózni kezdett.
 - Úgy sem hinnél nekem,  ha elmondanám.
 - Lehet,  hogy most hinnék neked...
 - És azt miért tennéd?
 - Mert hinni akarok neked. Meg még azért, mert Peter az előbb kérdezte meg,  hogy nem lenne-e baj,  ha megadná neked a számát - döbbenten figyeltem,  ahogy Olive nevetni kezd,  és megölel.  - Sajnálom, hogy tegnap nem hittem neked.
 Nagyon jól esett az ölelés, és a bocsánat kérése.
- Én mondtam,  hogy nem normális az az ember.
 - Igen,  megmondtad.  De valamilyen szinten nekem is igazam volt,  mert az a lány tényleg folyamatosan téged bámult.
 - Szóval féltékeny voltál.
 - Mi?  Én?  Dehogy. - Próbált hárítani,  de mikor kimászott az ölelésemből,  megjelent az a szokásos cuki pír az arcán.
 - Még mindig Rapunzelnek akarsz öltözni?  - ahogy kimondtam a mondatot, vigyorogni kezdett.
  Elmentünk hát oda,  ahol ezt megvalósítják,  de az zárva volt.  Olive szomorú lett,  lehajlott fejjel jött mellettem.
 - Mit szólnál hozzá,  ha ennénk valamit? - hangulata javulni látszott,  mikor hatalmas tálca kajával ültünk le egy asztalhoz. Milliónyi ember volt az egész helyen, mérföldes sorok álltak, turisták zöme fotózta Disneylandet. Gyerekek vidáman szaladgáltak, szüleik nézelődtek.
 A sorban állás közben eltöprengtem. Mi lesz, ha hazautazunk? Vajon minden megváltozik, vagy ugyanolyan marad? Olive-nak ott van Josh, nekem Adela. Mindketten boldogak vagyunk párjainkkal.
 Az egész nap olyan gyorsan ment el, fel sem tűnt, hogy a nap már lemenőben van. Sokkal többen járták-kelték a mesebeli utcákat, mint előző alkalommal. Köze lehet az este megrendezésre kerülő hatalmas tűzijátékhoz. Jay Olive ölében talált megnyugvást, fejét ráhajtva nővére vállára nézte az immár kivilágított mindenséget.
 Még egy kört mentünk, Jay elaludt a ringató karokban. Már teljesen sötét volt, bár szinte fel sem tűnt a hatalmas fényt árasztó utcától. Mindenki összegyűlt egy helyen a tűzijátékot várva.
 - Add ide Jay-t,Olive! Menjetek, keressetek valami jó helyet! Itt úgyis csak kattanásokat meg vakukat fogtok látni. - Igaza volt Penny-nek, ki átvette az alvó Jay-t. Olive-val elindultunk hát, kerestünk valami nyugodt helyet. Olive húzott maga után a tömegbe, majd megállt egy megfelelő helyre. Megálltam mellette, izgatottan vártuk a műsort. Nézelődtünk, balra tőlünk egy öreg házaspár beszélgetett, előttünk kisgyerekek szüleikkel vártak, jobbra tőlünk úgy velünk egyidős fiúk lehettek, akik feltűnően figyelték a mellettem álló lányt. A szemükkel falták, tetőtől talpig. Olyan érzések törtek fel bennem, amit már az Olive-val való találkozást óta többször éreztem. Féltékenység. Legyőzhetetlen, mindent áttörő féltékenység.
  És ez tovább fajult... a hátunkhoz kerültek, de ahogy enyhén elfordítottam fejem, láttam őket szemem sarkából. Addig felülkerekedtem dühömön, csak később már mutogattak is. Már nem hagyhattam annyiban... Kezem rásimult Olive derekára és teljesen az oldalamhoz húztam. Ahogy lepillantottam rá láttam a szokásosnál erősebb pírt az arcán. Sunyin rám emelte íriszeit pillái alól. Ekkor pedig elkezdődött a tűzijáték, ami a kastély tornyaiból kúsztak a sötét égboltra. Most nem ronthattam el... Csókra vár. Ezért lehajtottam fejem az övéhez, majd számat hozzáérintettem ajkaihoz. Lassan azt hittem vissza se akar csókolni,de sóhajtott egyet és ő kezdeményezte a következőt.
 Mire befejeztük második csókunk nekem dőlt, én pedig szemem sarkából újra ránéztem a mögöttünk álló fiúbandára, akik más lányt szemeltek ki. Megkönnyebbülten előre fordítottam a fejem és már együtt néztük a tűzijátékot...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése