9. nap A gyönyörűségedért

  Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy nem lett kitéve a rész tegnap! De ami késik nem múlik.

Olive
 Nem szeretek vásárolni. Báli ruhát mentünk nézni anyával, butikról butikra jártunk a megfelelő ruhára várva. Egy sem volt, ami tetszett volna. Nekem a tökéletes ruha kell, amit a sok egyforma ruha között nem találok meg. Anya mutatott fodrostól kezdve estélyiig mindent. A fodros csúnya, az estélyi meg túl hosszú, megbotlok benne még magassarkúban is. A lábamat már annyira nyomta a cipő a sétától, mikor megláttam egy szerény kis butikban a tökéletes ruhát a sarokban. Gyönyörű sötétkék, mint az éjszaka. Alja csipkés, a térdem felé ér. Mire összeállt a kép a fejemben, tudtam milyen ékszer kell hozzá. Csak egy nyaklánc kellett, amit nővérem adott nekem két éve. A cipő nézés már könnyebb feladat volt, mivel már el tudtam képzelni, hogy milyen illene hozzá. Egy egyszerű fekete tűsarkút vásároltam.
 A bál napjáig alig beszéltünk Trenttel. Annyira izgultam, hogy többször felpróbáltam a szinte rám varrt ruhát, gondolkodtam, hogy vajon jó lesz-e. Vajon tetszeni fog-e neki? Gyomoridegem volt egészen péntekig, a bál napjáig. Partnerem írt egy SMS-t, hogy este értem jön kocsival. Már régen megbeszéltük, hogy ez nem lesz több két barát szórakozásánál. Elmegyünk, szórakozunk és hazajövünk, ennyi. Nem kell ezen izgulni.
 Anyával megbeszéltük a dolgokat, belementem a költözésbe, persze csak a suli elvégzése után.
Egész nap másra sem tudtam gondolni, mint az estére. Álmaim egyikéhez tartozott, hogy egy bálban, bármelyikben, megcsókoljon a tökéletes férfi. Ez az álom soha nem fog bekövetkezni, ez életem első és talán utolsó bálja. A tökéletes pasi viszont... Szóval ez az egész csak álom maradt.
 Besütöttem a hajam, ami úgy ahogy elképzeltem omlott a vállamra. Hét óra előtt tíz perccel mindent csináltam ami csak eszembe jutott az idő múlása érdekében. Nem sok az a tíz perc, de Trent tuti késni fog. Meglepetésemre egészkor kopogtak a bejárati ajtón, miközben én idegességemben csokit majszoltam. Mezítláb odaslisszoltam az ajtóhoz, és szélesre tártam.

Trent
Amikor Olive előttem állt, elállt a lélegzetem. Csodásan nézett ki, de a ruha... A ruha hasonlított arra, amit álmomban láttam Rose-n. Ugyanolyan tökéletesen simult az alakjára, darázsderekára. Sokkolva álltam Olive előtt a bejárati ajtóban, mikor megláttam a szája szélén egy kis csokit. Elmosolyodtam, odanyúltam és hüvelykujjammal letöröltem. Jókedve nem ingott meg, ugyanúgy mosolygott ahogy szokott. Szeme nem árult el semmit a pillanatnyi helyzetéről, ahogy szokott. Valami megváltozott.
- Nem mondasz semmit? - invitált be a házba.
- Khm.. Szép vagy! - nyögtem ki.
- Ezért megéri egész este ebben a cipőben kínlódnom. - felhúzta a  nyolc centis magassarkúját, ami sokat magasított rajta. Így ért már kb. az államig.
- Felőlem jöhetsz mezítláb is, már úgyis megszoktam, hogy nagyon pici vagy! - paskoltam meg feje tetejét.
- Én meg megszoktam, hogy egy égimeszelő vagy! Egy hegyi troll. Tiszta Thor, már csak a kalapács hiányzik.
- Azt ma kivételes alkalomból hagytam otthon! - mentem bele a viccelődésbe.
- És akkor mi van, ha emiatt lelépek pókemberrel?
- Megígérem, többé nem fog falon mászni!
- Jaj, de féltékeny valaki! - bökött bele pici ujjaival és annál nagyobb körmeivel a bordámba.
- Nem vagyok féltékeny, mivel tudom, hogy pókember nem jön a közeledbe, mert végig melletted leszek!
- Úristen! Engem ér a megtiszteltetés, hogy a társaságodban lehetek? Ezt nem hiszem el! - pislogott nagy pilláival majd beledőlt a karomba ájulást színlelve.
- Egyszem lányomat megint egy fiú karjaiban látom. Miért is lep ez meg engem? - jött be édesanyja a konyhába. Olive szeme tágra nyílt, majd lekókadt a feje. Biztos az egy szemen és a fiú karjaiban-ra figyelt fel. April és a volt pasija. Amint eszembe jutott az utóbbi, harag töltött el.
- Anya, Trent csak a barátom. - mentegetőzött.
- Hogyne! Múltkor nem volt alkalmam bemutatkozni! Olive édesanyja vagyok, Penny. Te biztosan Trent vagy! Olive sokat beszélt már rólad! Komolyan, be nem állt a szája. - adott két hatalmas puszit arcomra.
- Örülök, Miss Ewens! - mosolyogtam rá.
- Drágám, hívj csak Penny-nek! De menjetek, még a végén elkéstek! - hessegetett minket a bejárati ajtó felé.
- Anya, itt nincs időpont! Bármikor mehetsz! Bár ez a bál inkább szerelmespároknak van rendezve.
- Utálom, hogy mindig azoknak van! Ott a Valentin nap, miért nem érik be azzal?! - magyaráztam Olive-nak, aki csak megértően bólogatott.
 Kinyitottam neki az autó ajtaját, és bekötöttem. Érdeklődve figyelte cselekedetem, de csak vállat vont. Megkerültem a kocsit, beültem a kormány mögé.
- Jó ebben a kocsiban! Kényelmes! - hunyta le szemét a bőrülésen.
- Nem fázol? Bekapcsolhatom az ülésfűtést! - témát váltottam.
- Nem, jó lesz így! - kapcsolgatni kezdtem a rádiót. Sosem szokott semmi jó lenni, de próba szerencse. - Megállapodnál végre egyen? Játszani akarok!
- Játszani? Mit? - állapodtam meg egy régi retro adón.
- Kijelölünk egy betűt, és út közben olyan feliratokat, rendszámtáblát, vagy valami mást kell találni amin szerepel a betű! Ha van, akkor mondod, hogy ping, vagy pong! De felőlem játszhatunk Hopp, kutya!-át is! Hátha Marshall szerencséjéből rám is ragadt!
- Szereted az Így jártam anyátokkal-t, ugye? De felőlem bármelyiket játszhatjuk! Úgyis végig tömve lesznek az utak.
- Imádom! Kedvencem Barney, de a vége nem volt a legjobb! Visszatérve a játékra, az első az jobb lesz! Nem fogunk látni egy kutyát sem!
- Hopp, kutya! - mondtam, és rámutattam az elhagyott kutyára.
- Ez nem ér! Nem is azt játszunk! De játszhatunk! Figyelek! - tárta szélesre szemeit és figyelte az utat.
- Hopp, kutya! - szóltam egy kis idő múlva.
- Hol, én nem látom?! - nézelődött.
- Az előbb hagytuk el, a te oldaladon volt! - ismertettem vele. Szemét összehúzta, és visszadőlt az ülésbe, duzzogott. Kezét összekulcsolta a mellén, felbőszült oroszlánként méregetett. Láttam még egy kutyát, de hagytam.
- Hopp, kutya! - ordította felém, és ugrálni kezdett az ülésen úgy, hogy még a biztonsági öv sem tudta ott tartani. - Na, mi van? Eltaláltam! Még esélyed sem volt! Mint egy nindzsa! Van nindzsa szak a suliban, mert akkor átmegyek!?
- Nem, valószínűleg nincs! - nevettem rajta. Olyan boldog lett ettől az egytől, hogy tovább kémlelte az utat. Talált még kettőt, míg odaértünk.
- 3:2-re elvertelek! Irigykedsz? - súgta, miközben hátát fogva bevezettem a bálterembe. Olyan tömegnyomor volt, szerintem alig kaptak levegőt a táncoló emberek. A fiúkon mindenhol szmokingot láttam, a lányokon estélyiket, party ruhákat. De itt még mindig Olive volt a legszebb lány a teremben. Volt olyan női ruha, ami alig takart valamit a dekoltázsából, na meg a miniruhák. Kihagyhatatlan. A díszletet figyelve eszembe jutottak annak készítései. A lampionok plafonra voltak aggatva, szalagok a falakon, lufik mindenhol. Arany és fehér szín uralkodott az egész teremben.
- Ugye most csak viccelsz? - néztem elképedve a tömeget.
- Ilyen egy bál? A filmekbe nem voltak... ennyien! - csatlakozott hozzám. - De nézzünk körbe!
Megragadta a karom, rángatni kezdett be a tömegbe. Vállaknak ütköztünk, tapostak, de Olive-ot nem tántorította el. Átjutottunk a terem másik végébe, aminek semmi értelme nem volt, mert nem volt ott semmi.
- Ojj, tudtam, hogy be kellett volna fordulni, mikor lehetett volna! - tűnődött. Alsó ajkát rágta, amitől olyan cukin nézett ki, mint egy kiscsibe. Újra megragadta a kezem, rákulcsolta ujjait az enyémekre. Lepillantottam, észleltem, hogy alig látszottak ki pici ujjai az enyémek közül. Látta, végignézte ahogy figyelem a kezünket, egy halvány mosoly jelent meg a száján. Átvettem az irányítást, lökdöstem mindenkit, akit csak lehetett. Egy lökés közben Olive keze kicsúszott az enyémből, és elsodorta a tömeg. Visszafordulni sem tudtam, engem is vitt az áradat. A kajasarokban lyukadtam ki, őt viszont sehol sem láttam. Aggódni kezdtem, néztem a tömeget, mikor tőlem balra megjelent, ziláltan.
- Ezek nem emberek! Valaki megharapott, na meg ki is karmolt. - mutatott a csuklóján éktelenkedő harapásnyomra.
- Ne menjünk inkább ki? Reménykedjünk, hogy ott nem lesznek sokan! - javasoltam.
- Soha a büdös életben nem fogunk innen kijutni! - nézett aggódva a már nagyobb tömeg felé.
- Van egy ötletem! - lehajoltam és felvettem a vállamra. Lesimítottam a combján a ruhát, nehogy kilátszódjon a feneke.
- Rosszul van, hagy vigyem ki! Utat emberek! - ordítottam a tömegbe. Felfigyeltek, és tömörülni kezdtek hagyva egy kis folyosót a bejárat és mi köztünk. Sétálni kezdtem győztes mosollyal az arcomon, figyelve az aggódó tekinteteket.
- Ez bevált! - suttogta. - De ez kezd kényelmetlen lenni! És ne fogdosd a fenekem!
- Azt akarod, hogy mindenki meglássa mi van a ruha alatt? - mondtam az ajtón kilépve. Letettem őt a földre, és néztem ahogy rendezgeti ruháját.

- És itt mit csináljunk? - nézett szét maga körül. - Ne mondd, hogy Hopp, kutya! mert ha meglátok egyet, én sikítok! Este félelmetesek a nagy kutyák!
- Nem, azt csak autóban jó játszani! Menjünk inkább sétálni! - ötleteltem.
- Meséltem az elméletemről, az este félelmetes kutyákról? - húzta fel szemöldökét.
- Jó lesz! Csak séta és beszélgetés! Ne félj, Thor megvéd! - feszítettem be bicepszem és hagytam, hogy nevetve átkarolja.
- Nem kell "menőzni"! - sétáltunk. Elhaladtunk egy nagy elhagyatott ház előtt, amit Olive csak lehurrogott, hogy ő már látott ennél jobbat is. Ránk morgott egy kutya, majdnem szívrohamunk lett egy bokorból kibújó macskától.
 Egy zebra közepén rácseppent az orromra egy esőcsepp. Az ég felé néztem, a szemem sarkából láttam, ő is azt kémleli. Hevesebben, mennydörgéssel kombinálva esett a fejünk fölött. Olive megfordult és szökdécselni kezdett a felgyülemlő pocsolyákban. Magassarkú cipőjét félredobta és pörgött az aszfalton.
- Olive, nem lenne jobb bebújni valami alá? - világította meg az eget egy villám. Kérdésemre figyelve felém fordult.
- Nem! Imádom az esőt! - kiabálta, majd száját kinyitva inni kezdte az égből jövő cseppeket. A boldog lány láttán én is az lettem, eszembe jutott egy nagyon jó ötlet.
- Tudod szokás bálon táncolni is! - ragadtam meg derekát pörgés közben. Vizes haja rátapadt homlokára, sminkje szétfolyt az arcán. Szemembe nézett, lelkesen bólogatott.
 Egyik kezemmel derekát markoltam, a másikkal a kezét fogtam. Vállamra tette kezét, és lassúzni kezdtünk. Még jó, hogy megtanultam táncolni, végre egyszer hasznát is veszem. Láttam, Olive is érti dolgát, pörögtünk, forogtunk az esőben. Fejünk fölött még mindig csatáztak, de mi kizártunk mindent. Csak mi voltunk, ahogy az út közepén táncolunk. Megszűnt minden körülöttünk.
 Letettem a földre, belenéztem csillogó szemeibe. Nem nézett vissza, szemei ajkamat bámulták. Arca egyre közelebb került az enyémhez. Meg akar csókolni. Meg fog csókolni...

8. nap A csalódásokért

Sziasztok! Itt is a szerdai rész!

Ketten ültünk szobája bolyhos szőnyegén és a díszeket készítettük.
 - Te tényleg ennyire ügyetlen vagy? - Kihúzta Olive az ollót kezemből. 
- Sosem voltam jó technikából! Ne kritizálj, fáj a lelkemnek! - Kezem a mellkasomra tettem és drámaian néztem a levegőbe. Nevetni kezdett, amitől nekem automatikusan mosolyra húzódott a szám.
- A te lelkednek minden fáj! - Pont az orrom előtt hadonászott az ollóval. Miután pár szétvágdosott papírt összegyűrtem és kidobtam a mellettem álló kukába, megszólaltam.
- Nem értem miért csináljuk...
- Ezt mire érted? - Pár pillanatig felnézett abbahagyva munkáját.
- Semmi értelme. Úgyse megyünk a bálba.
- Mert ránk sózhatták a nehezét. Örülök, hogy nem kell megint nekem az egészet elkészíteni - folytatta munkáját.
- Miért?
- A gólyabálon is képesek voltak velem elkészíteni a díszeket. Legalább nem nekem kellett felrakosgatnom.
- Adjuk oda nekik, hogy fejezzék be ők. Úgyis vittünk már párat.
- Nem tudom, hogy te hogy vagy vele, de ha én valamit elkezdek azt be is fejezem.
- Akkor se fogod látni...
- Biztos? - Mosolyra húzta szép, ívelt, apró száját és szemöldökét kezdte fel-le húzogatni. - Menjünk ketten!
- Mi? - Nem voltam bálba mióta Rose-al együtt voltam. Ő másik suliba járt a félévtől, azonban mehettünk volna együtt a bálokra, nem tiltotta a szabályzat.
- Igen! - Még íveltebb lett mosolya, majd nekem biccentett. - Csípd ki magad bébi! - a végére még kacsintott is szájnyitással. Muszáj volt nevetnem, mégis belementem ötletébe.
  Ledőltem a szőnyegre és a plafont kezdtem bámulni. Az ágya felé biccentettem fejem és megpillantottam valamit. Gyatra csillogásával mégis bántotta szemem.
- Olive, van valami az ágy alatt!
- Trent... Neked kiskorodban nem mondták, hogy szörnyek nincsenek? - Rosszallóan bólogatott.
- Hogy jönnek ide a szörnyek?
- Az ágy alatt! Nincsenek szörnyek az ágy alatt, szóval kizárt, hogy azt láttál!
- Nem is mondtam... mindegy! Szerintem üveg van az ágyad alatt.
- Várj, kiszedem! - Ágyához kúszott és bemászott alá.
- Vigyázz, el ne vágd magad! - Amint kimondtam egy szisszenést hallottam.
- Már késő! - Kisöpörte a szilánkokat ágya alól.
  Pár darab pirosan csillogott vérétől. Azonban nem hagyta abba a turkálást. Ahogy a pici darabokat kiseperte, egyre több lett véres. Mire melléültem kihúzott egy képet is. Megdermedett, könnyek gyűltek szemeibe ahogy ránézett a színesceruzával készített képre. Ő volt rajta és egy fiú amennyit látni lehetett belőle. A kerete megcsonkítva lelógott, fedő üveglapja betört. Ő készíthette, mivel az ő neve díszelgett rajta fehér ceruzával a lap jobb sarkában.
- Ő ki? - Ahogy rám nézett kerek szemeivel a rajzra biccentettem és újra visszafordult. Az ismeretlen fiút ölelte, mellette egy igazi fénykép volt kicsivel arrébb rárakva. A képen éppen csókolóztak.
- A volt barátom... - nehezen kiszorította magából a választ.
Éppen ráakartam tenni kezem a hátára, de pár centivel megállítottam. Ekkor kitört belőle a sírás és magától bújt hozzám, így átöleltem. Nem kellett megkérdeznem mi történt, magától kezdte mondani.
- Pont akkor.. amikor meghalt April... akkor! Az állítólagos barátnőmmel mutatkozott!

Olive visszaemlékezése
   06.14.
Nem hittem el miért nem szólt April. Megbeszéltük, hogy megyünk megsétáltatjuk Bonnie-t. És lassan egy órája vártam rá. Az első felében SMS-eket küldött, hogy nemsokára jön. Amikor meguntam a várakozást és kis dühömmel hazamentem, hiszen alig voltam pár utcányira. Idegesen lenyomtam az ajtókilincset, majd beléptem. Azonnal megdermedtem és kitágultak szemeim. April... a szobája közepén feküdt. A padló csurom vér volt körülötte. Ruhája pár részét el is áztatta. Nem bírtam sikítani a döbbenettől. Odasiettem hozzá, és szólogattam. Nem válaszolt. Szemhéja félig volt csukva. Ahogy elengedtem az én kezem is piroslott. Ott kellett hagynom. Felhívtam a mentőket. Miután bementem vele anyáék is odaértek. Azt mondták felesleges újraéleszteni, nem tudják megmenteni. Azonnal összeroppantam, hiszen ő volt a legjobb barátnőm és a legjobb tesó a világon. Azonban addig erősködtünk, mire felkapcsolták a gépekre és a műszerek segítségével maradt benne egy kicsi élet. Azonban túl sok vért vesztett, és nem volt azonos vércsoportunk vele a családban. De még így is kevés lett volna.
 Másnap ahogy felkeltem egyből besiettem hozzá, azonban nem volt hova. Már a szobához siettem, ahol ez előtti nap behozták, nem foglalkoztam a nővérekkel. Azt hittem azt akarják mondani nincs megfelelő állapotban. De hát semmilyenben sem volt! Ahogy beléptem a faajtón az üres ágyat láttam. Azt mondták reggel meghalt... Már a gépek se tudták életben tartani. Ahogy hazaértem a szüleim újra veszekedtek, ki a hibás ezért. Miközben anyáék elkezdtek vitatkozni gyorsan elintéztem az öcsém, nehogy halljon is egy szót vitájukból, majd megálltam nővérem szobája előtt. A faajtónak támasztottam fejem, majd végül benyitottam. Elfeledkeztünk arról, hogy mentünk el. A vére még mindig ott állt. Szemeim előtt még mindig ott feküdt a padlón, ahogy tegnap. Könnyek folytak végig arcomon, azonban elővettem egy rongyot és egy vedret. Nekem kellett feltörölnöm... a... vérét... Egyre több könnyem száguldott le arcomon, anyámék ordítozását hallgatva. Veszekedésük két ajtócsapódás vetet véget. Ott hagytak a tesómmal.
  Akkor tudtam örülni, amikor a barátom írt nekem, hogy átjön hozzám. Nem is meséltem neki az esetről és meglepett miként barátnőmmel érkezett, szorosan egymás mellett. Nem figyeltem annyira, csak a nyakába borultam. Megakartam csókolni, de elhúzta fejét. Az egyetlen darab szál ami a reményhez fűzött és rosszul esett elutasítása. Ránézett az ő és "barátnőm" összekulcsolt kezeikre. Azonnal hátraléptem tőlük. Elfogott az undor, hiába akart mentegetőzni nem hagytam, hogy befejezze. Túl sérülékeny voltam... nem bírtam.

Trent szemszöge
Nem hittem, hogy mindezt elmondja nekem ezek után. Elhúztam a fürdőbe, megmostam sebes kezeit.
- Ezért nem akartam barátokat... Nem lenne fer Aprilre nézve. Neki se volt...
- Hiszen te mondtad, hogy ő azt akarja boldog legyél.
- De nála nem így van... Én csakis ŐT akarom!! - Újra keserves sírásba kezdett, ezért magamhoz szorítottam...

7. nap A bocsánatodért

Sziasztok! Reméljük vártátok már a részt!

- Mi? Én...én nem költözöm el! Szó sem lehet róla! Végre van egy barátom, és erre el akarsz vinni?! Nem megyek sehova! Ha kell, hozzákötöm magam a falhoz! - Kiabált.
- Olive, szívem... figyelj ide... - kezdte.
- Nem! Te figyelj ide anya! Én ezt most mondom! Nem megyek sehova! - gesztikulált. - Világos!?
- Nem beszélhetsz így velem! Az anyád vagyok! Költözünk, kész! - zárta le a vitát és bement az ajtón. Olive úgy ahogy volt, lerogyott a fűre és sírni kezdett. Lehajoltam hozzá, felhúztam és magamhoz öleltem. A hajának vanília illata, a legédesebb illat, amit valaha éreztem. Rose mindig inkább a fűszeres, erős illatokért volt oda. De ez a lány még egy okkal másabb.
- Bocsi, hogy így kell látnod. - szipogott a mellkasomnál.
- Semmi baj... Elhiszem, hogy most ez nagyon kiborított. Hova költöznétek?
- Nem tudom... de mit számít az? Nem akarok elmenni és Jay sem. Viszont anyát nem lehet könnyen meggyőzni. Minél távolabb akar lenni apától. Úgy gondolja nem kellene egy házban élnünk April emlékével. Ez akkora hazugság. Így elfogjuk felejteni... - válaszolta. Letöröltem a könnycseppeket a szeme alól.
- Ugye tudod, hogy most úgy viselkedünk, mint a szerelmesek? Vagyis, igazam volt!
- Hogyne! Én egyszer sem mondtam, hogy tetszenél vagy valami, te meg állandóan ezt hajtogatod! Lehet, hogy te vagy szerelmes belém!
- Ez még viccnek is rossz! Most halt meg életem szerelme és azt hiszed, hogy ilyen hamar összeállnék valakivel? Nem ismersz, jó? Nem tudsz rólam semmit!
- De te már ismersz engem, Trent! Én is ismerlek téged! Egy órája beszéltünk róla, hogy ki vagy!
-  Azok nem értek semmit! Még csak igazak sem voltak! - Csúszott ki a számon. Valóban nem volt igaz amit mondtam a sziklákon. Szépítettem... sokat.
- Akkor te most hazudtál nekem? - húzódott el. - Elmondtam neked mindent magamról! Mindent! Tudod miért nincs egy barátom sem az Apriles eseten kívül? Azért, mert mindegyik hazudik! Cserben hagynak, nem foglalkoznak velem! Voltam olyan vak, hogy simán bekajáltam amit mondtál! Azt hittem, hogy igazat mondasz! Megbíztam benned, pedig ez nagy szó! Még a saját anyámban sem tudok, a tesómban pedig csak azért, mert még kicsi! De benned olyan könnyű volt!
- Olive..
- Ne! Csak hagyj! - fogta magát és besétált..

  Álltam, és vártam. Vártam Rose-ra. A házuk előtt álltam egy hatalmas csokor rózsával, öltönyben, hogy elvigyem a bálba. Negyedórás késéssel, de végül kijött a hatalmas világos színű házukból. Felém igyekezett rövid csipkés kék ruhájában.
- Viszlát, Trent! - Felelte, és előkerült háta mögül a pisztolyt, halántékához tartotta és elsütötte. Nem tudtam mit tenni, mikor lenéztem rá, a földön fekvő holttestére. Olive-ot láttam.
 Felriadtam. Verejtékezve ültem fel az ágyamban, rémálmomból felkelve. Mindig ugyanez az álom. Ez kísért már azóta, mióta Olive-ot megismertem. Mindig eddig tartott, befejezetlen maradt. Nem tudtam reagálni rá, felkavart. Nem tudtam hova tenni, ahogy megláttam Olive-ot  a lábam előtt heverve. Holtan...
  Ránéztem éjjeliszekrényemen lévő órára, de még csak fél öt múlt. Eldöntöttem, hogy futni fogok. Már kezdett világosodni. Felvettem egy fekete melegítőt fekete tréning felsővel, futócipőmmel. Kiléptem az őszi, lassan téli időbe és felhúztam kapucnim. Telefonomat bekapcsolva fülemben felcsendültek a gyászos dalok. Még mindig a lassú, gyászolós zenék voltak rajta, amihez most nem volt kedvem, ezért kikapcsoltam. Inkább gondolkodtam. Olive-on járt az eszem. Tegnap elmondott mindent magáról, én viszont voltam olyan gyáva, hogy nem mertem beszélni magamról. A nagy része végül is igaz volt, de a kapcsolatunk Rose-al volt bonyolult. A végén már egyáltalán nem voltunk jóban. Persze szerettük egymást, de sose volt az igazi. Halála után azzal győzködtem magam, hogy ő volt az igazi. Mégis hagytam, hogy ezt csinálja, de már beláttam ez nem volt egészséges kapcsolat. Ezért nem kellett volna megölnie magát, de megtette. Itt hagyott. Bár éreztem, nem boldog. Próbáltam is ellene tenni, de már nem tudtam.
 Aztán még ott van Olive, aki megpróbált kihúzni a gyászból, én meg ellöktem, mert hülye voltam. Megbántottam többször is, ő megbocsájtott. Most nem tudom, hogy megfog-e. Amikor az anyja elmondta a költözést, én is meglepődtem. Olive kitartott a mellett, hogy ő nem megy sehova, mert itt vagyok neki én, erre hazudok neki. Egy mocskos szemétláda vagyok. Sőt! Rosszabb. Bocsánatot fogok tőle kérni.
  De nem jött el a DÖK gyűlésre, reménykedtem a késésében, de nem... Aztán egész nap nem láttam. Pedig azóta sokat bejárt hozzám a sötétkamrába is. Minden szünetben mellettem állt és segített a suliújságban.  Nem hinném, hogy megbocsát nekem...

 A héten végig nem jelentkezett, a suliban sem láttam. Beteg lenne? Vagy már el is költöztek volna?
 Friss, vidámabb zenéket hallgatva indultam haza az esőben átvágva egy parkon. Minden sarkon van itt egy park, mivel egy hatalmas erdő közepén vagyunk. Az eső elállt, felléptem a kis tó feletti hídra, felnéztem és megláttam Olive-ot, amint felém sétált lila gumicsizmában sárga esernyővel. Amikor meglátta, hogy nézem, maga elé húzta esernyőjét, mint aki bujkál. Megállt, és tartotta maga elé az esernyőjét tovább. Igyekezni kezdtem felé, mire pár lépést hátrált, megfordult és futni kezdett előttem. Franc essen bele, hogy milyen gyorsan fut. Állandóan visszafelé nézett, így nem vette észre, hogy éppen egy pad felé fut teljes sebességgel, így neki ment és felborította a padot. Esernyője elrepült, a feltámadó szél felkapta, belerepült a tóba. Olive ott ült a pad mellett összegyülemlett pocsolyában. Nevetve sétáltam oda hozzá, megálltam előtte és a kezemet nyújtottam. Mindkét kezével megmarkolta kezem és belehúzott a sárba maga mellé. Hahotázni kezdett, de rögtön elkomorult, mikor rám nézett. Körülnézett maga mögött, keresve valamit, felállt sáros nadrággal futni kezdett a tó felé. Az esernyő még mindig ott libegett szétnyílva a tó közepén. Olive felfutott a hídra, átmászott a korláton egy kis vékony kődarabra lépett és nyújtózkodni kezdett érte. Odasiettem hozzá, áthajoltam felette a korláton.
- Hagyd, az csak egy esernyő! - szóltam rá.
- Neked! Én ezt az esernyőt a nővéremtől kaptam! - ripakodott rám.
- Gyere ide, majd én kiveszem! Még az hiányzik, hogy beleess! - követte utasításaim, ügyesen átlendült a korláton pont a karomba. Felemeltem és átraktam a jobb oldalamra. Nehezen átmásztam a korláton, leguggoltam és nyújtózkodtam az esernyő nyeléért, nagy erőfeszítéssel, de végül elértem a csurom vizes darabot. Odaadtam az ugráló lánynak, aki azonnal összecsukta és maga mellé rakta.
- Köszi, ha te nem lettél volna, biztos nem értem volna el! Viszont akkor nem is került volna bele ejteni és ilyen koszos sem lennék! Amit nem bánok, mivel imádom sarat! Malacok jutnak róla eszembe, amiket imádok! - Hadarta el egy szuszra, megfordult indulni készült.
- Olive, várj! - vállára tettem a kezem, félresöpörtem barna hajzuhatagát. Érintésemre izmai megfeszültek. Lassan fordult meg, egy örökkévalóságnak tűnt, míg megláttam csodaszép aranybarna szemeit. - Annyit szeretnék mondani, hogy sajnálom! Őszintén sajnálom!
- Én megértelek Trent! Nem bízol bennem annyira, hogy elmondj alapvető dolgokat magadról. Én ezt megértem, és nem vitatkozom veled!
- Viszont most elakarom! Elakarok mondani neked mindent!
- Egyik napról a másikra nem lehet megbízni valakiben, Trent! - mondta ki a logikus választ.
- Itt nem a bizalomról van szó! Hanem arról, hogy gyáva voltam! Féltem elmondani az igazat! Magamról nem hazudtam, csak Rose-ról! !
- Áhh, így már mindjárt más! Így is úgy is hazudtál nekem Trent, amit nem bírok elviselni, érted?
- Rose-val nem voltunk olyan jóban, mint mondtam! Nem volt tökéletes kapcsolatunk ahogy előadtam! Többet veszekedtünk, mint egy házaspár! Még meg is csalt!
- Megcsalt? Mégis miért?
- Nem tudom, de végül is nem voltam neki elég jó! Ezt senkinek sem mondtam el, még Rose sem tudta, hogy tudom! Eszembe sem jutott egészen hétfőig! Én tényleg sajnálom Olive! Nélküled ennyi idő után olyan fura! Fura mikor nem látlak a DÖK gyűlésen, vagy nem jössz be a kamrába!
- Hiányzom?! Tudod... te is nekem! Hiányoztak a hülye megjegyzéseid, a hangod! Minden!
- Akkor szent a béke? - Rávigyorogtam reménykedve.
- Ühüm! De most haza kéne mennem lezuhanyozni! Nagyon mocskos vagyok!
 A mocskos szótól egyből beindult a fantáziám, hogy mennyire is lehet mocskos. Húsz éves vagyok, szerintem az lenne a baj, ha nem fantáziálnék ilyenekről...

I. Díj

Köszönjük ezt a díjat Tefinek!

Szabályok:

1.  Köszönd meg a díjat és tedd ki, hogy kitől kaptad! (Szerintem ez természetes)
2.  Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad!
3.  Írj 12 dolgot annak a blogjáról, akitől kaptad! ( Nem írhatod azt amit ő írt) 
4.  12 dolog a saját blogodról!
5.  Válaszolj 12 kérdésre!
6.  Tegyél fel 12 kérdést a blogoddal kapcsolatban!
7.  Kommentálj annak a blogja alá akitől kaptad, mindenkinek jól esik az építő kritika!
8.  Cseréljetek linket egymással!
9.  Legalább 12 embernek küld tovább.
10.  Ha beszállsz ebbe a projetekbe, akkor a kis kép linkje mindig vezessen arra a blogra, amelyiket sz én képem vezet!

12 dolog The doom and you-ról:

1.) Luke szerelmes Missy-be.

2.) Cal-ba beleszáll egy szellem.

3.) Missy-nek születik egy kisöccse.

4.) Luke és a többi fiú alakít egy bandát.

5.) Missy anyja médium.

6.) Luke aranyos.

7.) Van egy titkos szoba.

8.) Missy tud varázsolni.

9.) Missy legjobb barátnője Cate.

10.) Luke Missy-nek backstage jegyeket adott szülinapjára

11.) Nessie-nek írja le életének történetét.

12.) Sydney-ben játszódik.

12 dolog a blogunkról:

1.) Már májusban elkezdtük tervezgetni.

2.) Már vázlatba a 14. napot írjuk. - Tudjuk gonoszság elmondani. -

3.) Trailer-t is tervezünk.

4.) Szívesen cserélnénk Olive életére, hiába nyomja annyi teher a vállát.

5.) Trent már az elején megkedveli Olive-ot.

6.)  Olive szereti a gyerekeket.

7.) Olive-nak volt még egy tesója.

8.) A részeket felváltva írjuk, de mégis közösen.

9.) Eleinte a szereplőket máshogy neveztük el, hogy könnyebben megtervezhessük a történetet.

10.) Olive = Flóra

11.) Rose = Amy

12.) A történet Arizónában, azaz Kingman-ben játszódik.

12 kérdés Tefitől:

1.) Szerinted mi fog történni Mikey-val?
    Meghal.

2.) Cal-ból kiszáll valaha a szellem?
      Nem hisszük.

3.) Ki a kedvenced? Miért?
      Nem szokott kedvencünk lenni.

4.) Ha veled történne meg mindez, mit tennél?
      Nem tudunk belegondolni.

5.) Missy elmondja Lukenak mit érez iránta?
     Igen.

6.) Happy End lesz a vége?
      Mint a legtöbb történetnek, lehet.

7.) Ha Missy boszorkány, Kicsi Luke mi?
      Varázsló??

8.) Ashton-nak van egy nagy titka, mi lehet az?
     Nem tudjuk.

9.) Luke mit tesz, hogy megmentse Missy-t?
    Ha lehet, szembeszáll Erik-kel.

10.) Ki akar nekik ártani?
      Erik.

11.) Missy apja amikor megtudja mi is a családja, vajon mit fog csinálni?
        Kis időre lesz szüksége.

12.) Missy megtudja tanulni az összes varázsigét?
        Nem biztos. De a történetben bármi megtörténhet.

12 kérdés a mi blogunkról:

1.) Mit szeretsz benne?
2.) Hétköznapi a történet a blogger világban?
3.) Ki a kedvenced a szereplők - elhangzottak -  közül?
4.) Tetszett valami a történetben? Ha igen, mi?
5.) Mit gondolsz Trent és Olive kapcsolatáról?
6.) Többet érez Olive Trent iránt?
7.) Mit érezhet át mindkét fél?
9.) Miért bízhat meg Olive Trentben?
10.) Trent csak barátként tekint Olive-ra?
11.) Trent képes lesz tovább lépni Rose-n?
12.) Szerinted miért döntött halálával Rose? Mi oka lehetett?

Akiknek küldjük:

1. Love knows no bounds
2. Az utolsó osztálykirándulás
3. Az életem...
4. Secrets of Empire
5.  Soha nem gondoltam volna
6. Roxfort
7. Settlement
8. Öcsémbe szerettem

6. nap Az erősségedért

Sziasztok! Azért a néhai szerdák mellett a vasárnapok biztosak!

  Gyönyörű gyep fedte végig a talajt, bokrok formára nyírva körülvéve hatalmas fákkal, erdővel. Levelek színesbe váltottak, nagyja lehullott a fákról. Utolsó virágok még legutoljára kivirágoztak, felfedve szépséges színeiket, gyerekek szaladgáltak vidáman kutyáikkal együtt. Ez amolyan "kutyapark", magyarázta ő, aki gyakran jár ide. Kutyája felbukkant más kutyák társaságában, szaladgáltak, verekedtek, ugattak. Ő csak állt mellettem összetett kézzel, fején virágból készült glóriával világos ruhában. Elpirulva, csillogó szemekkel figyelte az előttünk játszódó jelenetet, olykor mikor egy eb elesett a lábába, felkacagott. Sugárzott... és én is. Végre én is..
- Trent... jössz? - szólt meg a selymes hang jóval távolabb, előttem. Felébredve utánafutottam, rámosolyogtam. Tovább indult kutyája felé, leguggolt és hívta Bonnie-t. Olyan gyorsan száguldott felé, hogy simán felborította, mindketten hátraestek a fűbe. Olive ahogy volt, magához rántotta a kutyát és úgy szorongatta, mintha az élete múlt volna rajta, közben kutyája arcát nyalogatta. A lány gyorsan felállt, szaladni kezdett kutyáját hívva maga után be az erdőbe egy széles ösvényen keresztül, amit beborítottak mindenféle árnyalatú levelek. Biccentett, hogy kövessem. Lassan kezdtem el kocogni, mivel tudtam, hogy úgyis utolérem őket, de mikor elérkeztem az ösvény bejáratához, ők száz méterrel előrébb futottak olyan tempóban, hogy szemem tágra nyílt a döbbenettől. És még futni is tud...
 Olyan gyorsan futottam utánuk, ahogy csak tudtam így is alig értem be őket. Egymás mellett futottunk, mindketten már lihegtünk - a kutya is -, csak nem akart megállni. Ha a kutya megáll, mi is! Ismételgettem magamban Olive előbb kiejtett szavait. A kutya csak nem akart megállni. Kanyarodott, gyorsított minden fele, elhagytunk egy kis patakot, háznak a romjait, lepusztult erdőrészeket ő még lassítani sem bírt. A szívem olyan gyorsan vert, mint egy kolibri szárnycsapásai, izzadtam. Olive is olyan gyorsan vette a levegőt, lefogadtam ő is így érez. Csak ő nem izzadt, meg sem látszott rajta. A kutya végül egy szikla tetején állapodott meg, ahol csodálatos kilátás nyílt egy másik város fényeire.    Eszméletlen kilátás, de távol. Oly közel, mégis távol. Nem vágyom másra, csak egy üveg vízre. Olive leült Bonnie mellé a földre, én is így tettem. Együtt pásztáztuk a várost. Nem is gondoltam, hogy ilyen messzire eljöhettünk és Olive, mint aki olvasna a gondoltaimban, mondta:
- Hat kilométert futottunk. Az nem sok. Sokat szoktam kijárni ide Bonnie-val, meg régen Aprillel. Ő is imádott futni, mint én. Kijöttünk ide, este néztük a várost. Olyan gyönyörű olyankor! Van a közelben egy kis ház. Még a nagyszüleimé volt. Mikor anyáékkal jöttünk ide, mi a nővéremmel sosem jöttünk velük autóval. Futottunk! Kiszellőztettük a fejünket, beszélgettünk mindenről. Ő volt a legjobb barátnőm, és itt hagyott. Öngyilkos lett ugyanúgy, mint Rose...
- Miért mondod el ezeket nekem? - szakítottam félbe mondandóját.
- Nem tudom... úgy érzem neked bármit elmondhatok! Az e-mail után...
- Nem kell erre az "e-mail"-re fogni... tudom, hogy tetszek neked! Nem kell tagadni! - húzogattam szemöldököm fel-le sokszor megismételve a folyamatot.
- Dehogy tetszel! Hülye vagy? Nekem sose tetszenél! Seggfej! - lökte meg vállával a vállam, és nevetni kezdett. Morgott valami "  Még, hogy tetszik nekem, pff!"-t.
- Ja... persze! - dünnyögtem.
- Tudod, mostanában jól érzem magam veled! Alig pár hete ismerlek, de olyan szinten kedvellek, hogy bármit elmondok neked. Nekem is nehéz volt az utóbbi időszak. Fejembe vettem, hogy segítek neked, de így magamat is segítem. Segít nekem is túllépni a történteken.
- Ez egy burkolt szerelmi vallomás volt! Tudom én az ilyeneket! Észreveszem!
- Ojj... csak szeretnéd! Kiöntöm neked a szívem, hogy megváltoztatsz, erre megint bevágsz egy hülyeséget, ami azt sem tudom, hogy jött a témához... Most mondd el, hogy te mit érzel! - unszolt engem, várakozva nézett rám átható aranybarna szemeivel.
- Kezdek éhes lenni! - böfögtem egy nagyot a képébe. Nevetni kezdett, egy igazi szívből jövő nevetéssel, ami engem is megnevettetett. Nem tudom miért tettem, olyan ösztönösen jött. Vele még ezt is merem. Rose-nál  nem mertem, mert ő illedelmes volt és nem szerette. Ahogy a kapcsolatunk is túlságosan udvarias. Bár nem hívnám udvariasnak a megcsalást... inkább mondta volna a szemembe mit érez. Vagyis mit nem.
- Most komolyan! - nevetett halkan.
- Mondj valamit, amiből kiigazodhatok!
- Rose! Mit éreztél iránta? - a kérdés sokkolt. - Ó, sajnálom! Nem kell beszélned róla, hülye kérés volt.
- Nem, szeretnék. Veled... megbeszélhetem! Úgy érzem. - szedtem össze gondolataim. - Rose-val minden olyan... könnyű volt! Megszabtuk a határokat, de mégis azok nélkül játszottunk. Például ilyeneket, amit az előbb csináltam nem volt szabad. De jól elvoltunk! Én szerettem, viszont... valamikor nem éreztem, hogy ő viszonozza. A kapcsolatunk számomra tökéletes volt, számára voltak dűlők. Sokszor kiabált velem, a végén. Mikor megtudtam, öngyilkos lett... én is elgondolkodtam rajta. - éreztem, megfeszült a teste mellettem, és élesen szívta a levegőt - Nem voltam képes rá. Ezt a gyönyörű testet? Hagyjuk már! -  nevettem, nem kaptam társat. Ránéztem és láttam, könnyezik. Hüvelykujjammal letöröltem a cseppet.
- Nekem is megfordult a fejemben April halálakor. Tudod, én találtam meg a szobájában. Azóta sem tudtam feldolgozni a látottakat. A saját testvéred a vérében hevert... holtan! - itt eltört a mécses, nagy hévvel zokogni kezdett. Odavontam magamhoz, szorosan öleltem és csitítottam. Egy ilyen törékeny lánnyal, hogy történhet ilyen?
 Sikerült lenyugtatnom egy poénnal, amin még akkor is nevetett mikor mentünk vissza aaz erdőben.
Bonnie most mellettünk sétált póráz nélkül, mellette Olive és utána én.  A sétát végigbeszélgettük, mindenről. Beszéltünk a családjainkról, a festészetről, atlétikáról. Megtudtam, elváltak a szülei April halála miatt, az apja az anyját okolta a tettért, ezért elment. Emellett van egy tesója, akit már ismertem, imádta, szerette. Elmondta, hogy tökéletes élete volt, mielőtt a nővére döntést hozott.
 Észre sem vettem, hogy már a házuk előtt voltunk csak amikor lassítani kezdtünk, majd megálltunk.
- Csodás volt ez a nap! Megismételhetnénk! - állt egyik lábáról a másikra Olive. - Persze, ha szeretnéd!
- Jó volt valóban. Az a hely szép volt. Bonnie-t is megkedveltem. Felőlem... ismételhetünk! - válaszoltam. Ekkor lépett ki a házuk ajtaján egy negyvenes éveiben járó nő mögötte egy szőke hajú fiatalnak látszó lány követte. Az arca hasonlított a képen lévő lányéra, de a szeme olyan volt, mit Olive-nak. Biztos az édesanyja. De olyan szép, és fiatal. Teljesen ellentéte Olive-nak. Haja szőke szögegyenes, míg Olive-nak barna és göndör, arca szeplős volt, míg a lányáén egy sem díszelgett.
A másik nő, az nem lehetett a rokona. Vörös haj, kínai arc. Igen biztos, hogy nem a rokona. Ránéztem a mellettem álló lányra, aki teljesen le volt sokkolva. Aztán harag. Beviharzott a kapun és megállt rámosolygott a nőre, aki éppen akkor ült be az autójába és elhajtott. A bomba még csak ekkor robbant. Odasiettem Olive-hoz hátha megtudom nyugtatni, de nem.
- Ki volt ez a nő, anya? - beszélt visszafojtott ordibálással az anyjához.
- Ő? Az ingatlanos! Megbeszéltük! Eladjuk a házat! - vigyorgott és tapsikolt az édesanyja.
- Mi?! 

5. nap A titkodért

Sziasztok drágák! Úgy gondoltuk minden második héten szerdán is kirakunk részt és nem csak vasárnap olvashattok újat.

-  April... a... nővérem volt... - a könnycseppeknek elég volt ennyi, végigfutottak arcán.
- Neked volt egy nővéred? - néztem rá tágra nyílt szemmel, amire egy dühös pillantást vetett rám. - Bocs. Csak váratlanul ért. És hol van? Elköltözött?
- Nem... meghalt. - Ó, ez váratlanul ért.
- Hogy? Vagyis... sajnálom. - szégyelltem el magam egy másodperc alatt. Csak annyira kíváncsi vagyok a halál okára.
- Khm... ha nem baj, nem beszélnék róla. Elég volt nekem ez is. Nem akarok még jobban visszamenni az időben, újra átélni ami történt, azt nem... nem bírnám ki. - fújta ki az orrát egy zsepivel. - Mit szólnál hozzá, ha én megcsinálnám hétvégén ezt az egészet? Úgyis elment most a kedvem minden ilyesmitől. Meg még segítenem kell Jay-nek is. Meg, gondolom nem akarsz egy péntek estét így tölteni... papír vagdosással! Meg a hétvégét sem, úgyhogy marad nekem. Menj és szórakozz!
- Olive, én szeretnék... - rám nézett olyan ,,menj már el arccal", így kényszerültem rá. De az ok még mindig érdekelt. Habár biztos nem szedtem volna ki belőle. Manapság ha hallok egy elhunyt emberről, mindig az oka érdekel.  - Biztos?
Bólintott, gyorsan felálltam megnéztem az eddig megcsinált dolgokat, és láttam, hogy még mennyi van hátra. A mérleg a még meg nem csinált felé billent. Még egy bátorítót rásomolyogtam és távoztam.
 Már csak egy baj volt... a troli. Nem tudtam, hol van a megálló. Nem ott, ahol leszálltunk. Felhívtam apámat, hogy fuvarozzon haza. Több, mint egy óra kellett míg ideért. Fél óráig azon gondolkodott, hogy hol is van a cím, amit megadtam. Az autóban egész végig azon veszekedett velem, hogy miért kellett idejönnöm.

 A hétvége gyorsan elszállt. Lógás a haverokkal, akik már ismét felfigyeltek rám az egyre vidámabb hangulatom miatt. Filmezés, fiús beszélgetések, X-box... a régi szép idők. Ezeket csináltam még mielőtt össze jöttem volna Rose-val. De mégis, a Rose-val töltött idő fenséges volt. Nem mondom, hogy mindig megértettük egymást, vagy sose veszekedtünk, mert volt ilyen. Nem bírtuk sokáig a távollétet, mindig valamelyikünk bocsánatot kért a viselkedéséért. Kb. egyforma magasak voltunk, visszahúzódó volt, nem játszott semmilyen hangszeren, nem festett. Szóval csak élt. Majd meghalt, nem tudom miért. Nagyon fájt az öngyilkossága. Több napig magamat hibáztattam a döntése miatt, és még valahol mindig magamat okolom.

 Hétfő reggel hamar bementem a suliba, megnéztem a korai fociedzést, amit tartottak. Így hamar beértem a kémia előadóba, helyet foglaltam és vártam az érkező tömeget miközben kivettem a laptopot. Megnéztem az eymailemet, láttam egy fotós felkérést attól az újságtól, akiknek már fotóztam egy párszor tájképeket. Azt olvasgattam, csak párszor néztem fel amikor valaki köszönt. Épp Tom Hardy jött el mellettem köszönt, felnéztem és egyből megláttam az éppen belépő Olive-ot. Elmélyedt egyik figurás füzetében, az ablakon bejövő fuvallat meglobogtatta bársonyos barna haját. Nem látta merre megy, így persze, hogy neki ment egy padnak. Ösztönösen becsuktam a szemem az ütközésre, de mikor kinyitottam és láttam ugyanúgy jön tovább, vigyorogtam. Már-már gyakrabban pillantott fel, míg meg nem látta, hogy figyelem. Aranyos grimasz jelent meg az arcán, de mikor már nem bírta tovább, ő is elmosolyodott.  Amint hozzámért leült a padba.
- Mi az? Mr. Kiszámíthatatlan ma vidám?
- Kell egy ilyen nap is. Mostanában úgy sem adatik meg... - kicsit lankadt csak le a mosolyom, de ezt Olive azon nyomban kiszúrta.
- És máris átmentünk depresszióba... hurrá! - emelte magasba a kezeit, ütött kettőt a levegőbe.
- Hagyj már! - nevettem - Megcsináltad a hétvégén a dolgokat?
- Dehogy! Nem volt rá időm. De a nagyját megcsináltam! Szuper lesz! Viszont még kéne a segítséged! - nézegette a körmeit.
- Oké. Ma délután ráérsz?
- Persze, csak meg kell sétáltatnom Bonnie-t. Szegény kutyi egész nap be van zárva. Ma pedig gyönyörű idő van. - mondta. Igaza volt, tényleg az. Az októberi hideghez képest, a nap besütött a nyitott ablakon megvilágítva Olive barna haját. Arca tiszta, semmi nyoma eltűnőben lévő pattanásoknak vagy hegeknek. Nem csúfította arcát semmi.
- Ha nem baj, veled tartok! Imádom a kutyikat, ahogy te mondod.

 Igazat mondtam tényleg bírom őket, de a hatalmas husky kutya kicsit elbizonytalanított. Csak egy kicsit morgott és ugatott, annyit kibírtam. Majd amikor megsimogattam -Olive kérésére - meg hagytam, hogy megszaglásszon egész jó fej kutya lett belőle. Olive idehozta a pórázt, letette elé és jó egy métert hátrébb lépett karját elém téve, így én is hátrébb léptem, de mikor el akart lökni maga mellől megtántorodott. Nem bírt meglökni, így nekem kellett jobbra lépnem egyet. Nem értettem, miért kell így elhelyezkednünk, de megértettem amikor a kutya felkapta a pórázt és odasétált vele hozzám. Letette elém a kötelet, és hatalmas zafírkék szemeivel felnézett rám.
- Azt akarja, hogy te sétáltasd! - súgta oda Olive. - Mindig ezt csinálja! Valamikor azt akarja, hogy én vigyem valamikor az öcsém.
- Okos állat! Bonnie! - térdeltem le elé, és a nyakához helyeztem a pórázt. Húzni kezdett maga után az úton, mire Olive felé pillantottam, aki egy ,,hagyjad hadd vezessen" biccentéssel elintézte. Bonnie csak rángatott és rángatott maga után, miközben beszélgettem a lánnyal. Egy negyed óra után Bonnie úgy húzott, mint aki megőrült. Olive rátette a kezét az enyémre, és kibogozta belőle a pórázt, elvette és elengedte. A kutya olyan őrült módon sprintelni kezdett, hogy egyszer volt kutya, nincs kutya. Ő csak átlósan mutatott egy feliratra, ahova az volt felírva nagy, zöldes formátlan betűkkel: PARK.

4. nap Az újralátásért

Kedves olvasók! Ne haragudjatok, hogy ilyen későn tesszük ki az új részt! De addig is köszönjük az 5 feliratkozót, nagyon örülünk neki!

Trent

Nem is tudom. Két nap ha lehetett, hogy utoljára beszéltem vele. Azonban ma már muszáj megemlítenem neki a báli előkészületeket. Ránk hárul a díszítési feladat, így nem kerülhet el. Amikor láttam mindig egyedül volt, nem is tudom vannak-e barátai. Semmit se tudok róla, mégis felakart vidítani, törődött velem amikor az úgy nevezett barátaimat nem érdekelték mi is történik velem. Ő nem ismer, de vette az erőfeszítést. Azonban nem hiszem el az e-mailt. Csak egy ürügy lenne neki, hogy beszélhessen velem?
 Azonban tényleg félre kell tennem ezeket a kétségeket és beszélnem kell vele. Nem akarom, hogy valaki elfoglalja fotóshelyem. Igazából nem nagyon kapkodtak ezért a helyért, így kerülhetett be gólya, de akkor is féltem.
 Éppen az egyik kisebb fa egyik vastagabb ágán ült az udvar közepén és alkotott. Nem tudom mit, de mindig ezt teszi... ez benne olyan aranyos.
 Istenem! Dehogy! A barátnőmet gyászolom és olyasvalakire mondom, hogy aranyos akit nem is ismerek!
 Odakellet mennem hozzá.
- Helló! - mosolyogtam. Meglepettségtől úgy nézett körbe, hogy majdnem leesett a fáról, de segítettem neki, nehogy leessen.
- Szia... - annyira nem mosolygott. Két keze most már nem vállaimon pihent, hanem visszalökte magát saját egyensúlyába. - Van valami baj? Mit csináltam? - egyszerre aggodalmassá vált. Ezen elmosolyodtam és megnyugtattam.
- Nyugi, nincs semmi baj. Csak meg akartam kérdezni, hogy ma menjek el nálatok és készítsük el a díszeket?
- Hát... ha ráérsz akkor gyere.
- Pont azért kérdeztem meg mára...
- Oké. Utolsó órám... rajz. Majd a bejáratnál megvárlak - újra lehajtotta fejét füzete felé.
- Rendben. Csak szeretnék kérdezni valamit.
- Hmm? - Visszanézett lapjaiból, pöttyös ceruzáját rágcsálva.
- Miért van ennyi rajzórád?
- Á... Jövőhéten csak négy lesz. Rajzszakos vagyok.
Elköszöntem és visszamentem a sötétkamrába. Most először nem tudtam mit is tehetnék ebben a helyiségben...

- Hali! - Mosolygósan odaugrált mellém Olive. Egy órával ezelőtti kedvtelensége odalett. Nem mintha bánnám, csak meglepő miként tud feltápászkodni az olyan kedvtelenségből alig hatvan perc alatt. Nekem napok, talán hetek is kevesek lennének.

 Egész nagy utat tettünk meg, nem úgy, mint én szoktam, hogy pár utcán átsétálok és már otthon vagyok. Szinte a fél városon át kellett mennünk a trolival. Azonban leszállva már majdnem ott voltunk a kapujukban.
- Ömm... itt készítsük el a bigyuszokat?
- Fel is mehetünk, ha neked úgy jobb.
- Igazából sok cuccot kellene lehoznom, mivel ezekben a napokban mindig adtak ilyen papírokat, csillogós cuccokat, meg ilyeneket. - Elkezdett sétálni az emelet felé, én pedig követtem. - Csak... kicsit rumli lesz.
- Nálam állandóan az van.
Ahogy felértünk öt fehérre festett ajtó fogadott. Nem kellett sokat tanakodnom melyik lehet az övé  zárt ajtó mögötti helyiség. Azonnal észrevettem a második ajtót jobbról, amin különböző poszterek és rajzok díszelegtek. Ahogy láttam valamiből első helyezést ért el. Nem gondoltam sportos alkatnak.
A szobájába beérve egyáltalán nem volt akkora rendetlenség. Néhol összegyűrt vagy ép papírok, megrágott tollak, ceruzák hevertek. Vagy éppen bedobálva két hatalmas íróasztala alá festékek, állványok nyugodtak. A padlón heverésztek a rajzai nagy része, három festménye pedig száradásra várt az újságokon. A szobája kicsit nagy volt, de elfoglalta a nagy teret a közepén álló két nagy íróasztal. Lábammal végigsepertem a fapadlón, a világoslila falra aggatott képeket nézve. A legtöbb blogger versenyek első helyezett díja volt, a többi az ő kész rajzai.
- Mit szólnál, ha ilyen hópelyhek lennének ebből a puha szivacsos akármiből? - Elővett egy akkora dobozt, ami talán nagyobb volt, mint ő. Felső testével szinte belemászott a doboz tartalmába, de állandóan ötleteket mondott több féle anyagra. Rengeteg ötletet szedett össze, nem is tagadta. Egyből beleugrottunk a vágásba, amint kipakolta a doboz tartalmát. Olyan volt, mint egy kislány karácsony napján, amikor az ajándékokat csomagolja ki. Azonban képei közül csak egyetlen egy volt díszes. Az is egy fénykép, ami az ágy mellett álló éjjeliszekrényen állt. Egy szőke hajú, kék szemű lánnyal ült egy fűzfa alatt lenge nyári ruhában. Mellette egy kiskori kép, és egy téli, ugyanazzal a lánnyal. Csak a parafatábláján díszelegtek színek. Esetleg fekete-fehér képein néhány ábra volt piros, a többi mind szürke, fekete. Csak tudnám miként ilyenek a szoba falai. Úgy gondoltam mindenhol állatos poszter lesz, mint az ajtaján. Kezdtem elhinni, hogy nem az ő szobája. Azonban a rajzos dolgai mégis rá terelték gyanúim, mivel amit láttam az elmúlt hónapokban a rajzaiból, mind ott volt. Vagyis... a sötét változata.
 Pár pillanatra felnéztem és megláttam válla felett egy olyan képet, ami hasonlított arra a lányra, aki az éjjeliszekrénye tetején állt az üveg keretben. Lehet a legjobb barátnője, csak elköltözött. Elléptem az asztaltól és jobban szemügyre vettem képeit. Ő tovább dudorászta Willow-ot.
- Itt miért nincs színes kép? - Végül megtörtem a csendet.
- Ez az én szobám, az én ízlésemmel.
- De... így lehet nem néznének kislányosnak, és... - ekkor jöttem rá. Egyetlen barátja sincs. Csak az a lány lehetett. - Ha olyan lennél talán megszeretnének.
- Azt akarom, hogy magamért szeressenek. Őrültem, hogy újra visszakaptam ezt az énem... - Egyre dühösebben vágott az éles ollóval.
- Ezt... hogy érted?
- Teljesen mindegy - ledobta vágó eszközét és átsétált az asztal másik végéhez. Láttam rajta a túlzott dühöt, kellemetlen helyre tapintottam beszélgetésünkkel. Ezért benyögtem a leghatásosabb ürügyet, így elmentem a fürdőbe.
 Amikor elértem a végéhez, a fürdővel szemben egy szoba teljesen be volt zárva, a többi résnyire nyitva lebegett a levegőtől. Az egyetlen sötét ajtó...
Beléptem a kitűzött helyiségbe, megmostam az arcom, vártam pár pillanatot és visszamentem. Dühössége még ott ólálkodott a levegőben, azonban szeme sarkából rám nézett, amikor visszaértem.
 A halk zene hallgatása közben kopogást hallottunk, majd egyből be is jött a kopogó.
 Megfordultam és meglepetten néztem az alig nyolc éves kisfiúra.
- Olive... Segíts a rajzolásbaa!
- Most nem tudok - mosolygott Olive.
- Akkor te! - Rám mutatott.
- Szerintem én se tudok... - mosolyogtam.
- Jay, ő itt... egy sulitársam. Trent - fáradtan nézett a kisfiúra, majd rám. - Ő az öcsém.
- De... akkor ki segít nekem? - Durcizott az öccse.
- Anya?
- Most hozott haza, és elment dolgozni...
Olive idegesen a hajába túrt, majd leguggolt Jay elé.
- Mit kellene segíteni?
- Tulipánt rajzolni - lehajtotta a fejét öccse.
- Azt te is megtudod... - Olive mutató és hüvelykujjával felemelte Jay kis fejét állánál fogva.
- De... az más! Megakartam kérni April-t. Hiába mentem be a szobájába, még most se jött vissza. Pedig azt mondtátok visszajön mire a suli elkezdődik! Ő is megígérte, hogy segít! - Jay könnyekkel szemében kifutott. A zárt ajtóra is az April név volt ráfaragva.
Olive nem bírta tartani magát, leestek térdei, kisebb dübörgéssel fapadlóhoz ért. Haja előrehullott, bánatos lett. Mégis fel kellett tennem a kérdést.
- Ki az a April? - Hangom bejárta a hallgatag szobát, pár másodperc múlva rám nézett könnyes szemeivel, amiből majdnem kibuggyantak könnyei. Talán elmosódva látott, de mély levegőt véve kinyitotta száját.
- April... ő... a...