30. nap Az élet megy

Sziasztok! Megírtam a részt... végre! :) - Mym

De van egy bejelenteni valóm is! 
Lehet látni oldalt a kiírásokat, hogy jelentkeztem blogversenyekre.->
Nos... a Films and trailers blogon két helyezést is elértem, aminek természetesen nagyon örülök! 
És jöjjön a rész, amire nagyon sokat kellett várnotok!/A díjat pedig sajnos nem tudom mikor tudnák kitenni/


















 Éltem az életem..
Diákmunkáztam, egyre többet túlóráztam. Átestem a második kiállításomon, ahol több színes képek szerepeltek. Hátra van Trent kiállítása is, úgy gondolom muszáj elmennem, még csak kíváncsiságból is.
Több mindenre lett időm miután elváltunk Trenttel. A lányokkal természetesen tovább is találkoztunk, beszéltünk, nem akartak egyedül hagyni, mikor a még el sem kezdődött kapcsolatunk elején pont ezt a részt akartuk kihagyni. Persze vigasztalták a lelkem, egy könnycseppet se hullattam a fesztivál óta. Csak a lányokkal együtt töltött időre, nevetésekre, élményekre koncentráltam amikor eszembe jutott ő és az általa okozott fájdalom. Egy idő után mindig az útra gondoltam.
A kávézóban, amikor alig volt vendég - néha a legnagyobb forgalomban is-, a villamoson, otthon. Ezért rajzoltam egyre többet. Olyankor nem akartam, hogy eszembe jusson, csakis ara koncentráltam, hogy tökéletesen kell húznom a ceruza hegyét a papíron, az ecsettel könnyű vonalakat húzzak. Így lett a kiállítás. Rengeteg kép készült az elmúlt egy hónapban.
Egyre inkább kerülöm a tömeget és az embereket a kávézóban történetek miatt. A legtöbbször akkor raktam fel a lábast a gázra, amikor kisebb fiú-lány csapatok úgy gondolták nagyon humorosak ha beszólnak, "megviccelik" a dolgozókat. Persze nem filmbe illő jelenetet kell elképzelni. A lányok cukkolásból, meg azért, hogy nekik nem kell dolgozniuk. A srácok már más tészta... Ők hímneműek és még nem annyira érettek. Inkább így fogalmazok.
- Olive! Ne kelljen mindig szólnom, hogy a pultot is neked kell intézned! - a drága főnök.
Mindig rám aggatja a pultot, mikor nem egyszer mondtam, hogy csak egy helyen tudok felszolgálni. De amit a főnök mond meg kell tenni, vagy agyő' meló.
Mégpedig ilyenkor is kinek kell itt lenni-e? Természetesen a volt legjobb barátnőmnek.
- Nahát, kit látnak szemeim...Olive! - alattomos némber....
- Rebecca! Mikor is láttalak? - gondolkozó arckifejezést imitáltam.- Ja, várj meg van! Amikor dobott a pasid mert egy kétszínű dög vagy. Nos... mit adhatok? - édesen mosolyogtam. Mérges fejét látva még jobban mosolyogtam, de amikor ő is elvigyorodott tudtam: végem van.
- Egy kávét kérnék három cukorral és tejszínnel. De ha már így felhoztad a pasikat.
Elfordultam a kávécsészéért, megtöltöttem a még forró itallal és hallgattam a beszédét.
- Alig várom, hogy olyannak lássam a képed, ahogy tavaly nyáron láttalak és amikor meglátod ki is szerepel Trent pályázati kiállításán bizonyára ismét olyan lesz.
A hűtőhöz sétálva kivettem a tejszínt és visszasétáltam a csészéhez. Elgondolkodtam a válaszán. Talán véletlenül belejtettem egy kockacukrot, majd végül úgy gondoltam szüksége lehet plusz háromra és beledobtam a kockákat.
Letettem elé a kis csészét, közben arcát vázoltam fel, vajon hazudik-e.
- Jut eszembe, jössz a kiállításra? Csak a volt pasid vagy mi... Igazad van. Kínos lenne menned, tekintettel arra, hogy igazat adott nekem, amikor azt javasoltam neki, hogy semmi sincs köztetek, felesleges lenne elmennie a te kiállításodra. Végül is, az ex-ek nem járkálnak egymás kiállítására nemde? - majdnem belekortyolt, csak eszébe jutott valami.
- Meg felesleges lenne a te esetedben is.
- Miért lenne? Én vagyok a képein. - tovább is a kávét, és a mellette lévő kezét figyeltem, de hozzá se nyúlt.
- Jajj édesem! Csak szeretnél te lenni rajtuk. Arra is sikerült rávennem, hogy a volt barátnőnkkel nem kellene indulni egy versenyen, hiába voltatok jóba akkor amikor készültek azok a híres képek. - végre felemelte a csészét és ezúttal bele is kortyolt.
- Fúj! Mit csináltál! Nem lehet meginni, annyira édes! - grimasszal tette le a fapultra a kis poharat, a kezével száját fogta. Tök feleslegesen.
- Nyugi. Nem fogsz belehalni. Ennyi édesség már úgyse hat rád. De csak így átgondolva... - elhúztam számat. - Három dolcsi ötven cent lesz, köszi, hogy benéztél!

 A legfájdalmasabb mégis az a pillanat volt minden között, amikor a pályázat képeit kiállították.
- Biztos egyedül akarsz elmenni? Szívesen elkísérünk - Nancy mindig aggódott amikor feljött Trent, vagy a fotó pályázat, amin modellt álltam neki.
- Biztos - megszorítottam a kezét, biztatóan rámosolyogtam, mintha őt kéne bátorítani. Eléggé aggódtam milyen címeket adhat alá - legalábbis gondoltam mennyire szól a beállított állásokról. De hát, később ezért már nem kellett aggódnom.
- Csak mit vegyek fel? Sose jártam még fotókiállításon! - egyetlen másodpercre elengedtem a kezét, hogy kiinduló könnycseppemet letöröljem.
- A tiéden mégis mi volt rajtad? - mosolygott Kelly.
- Volt az újságban, tuti látta, és é ott most idegen is leszek.
- Először is... téged ide leültetünk. - lenyomott a gardróbommal szemben lévő fotelre. - Másodszor... olvass, míg mi válogatunk.
Kelly-re és Alice-ra nézett: - Csajok, dögösnek kell lennie.
- Mégis mi a fenéért hagytam el külső?- Alice maga elé képzelte máris az összeállítást. Nancy szeme felragyogott, hogy most az egyszer egyből megértették őt.
 Elővettem a szekrényen lévő első polcot, beleolvastam. Nem is értettem miért nem folytattam az olvasását, de megszólalt az indok négy oldal elolvasása után. Meg sem hallottam a civakodásukat, beszélgetésüket, annyira beszippantott az a kevéske oldal.
- Ebben hódítani fogsz! - Kelly az ágyra terítette a sötét anyagot, végighúzta a kezét a gyűrődéseken.
- Csipkés ruha kizárva. - feltettem mutatóujjam.
- Nyugalom, semmi csipke.
Az ágy mellé lépve a ruhát pásztáztam. Egyszerű fekete, pánt nélküli topp, alatta sötét bordó szoknya.
- A fekete harisnyád nem tudom hol tartod. De a cipő meg van - amíg Nancy visszament a cipőért a gardróbba, addig megkerestem a harisnyát.
Egyszerű, fekete, platformos tűsarkúval érkezett vissza.
- Vadítani fogsz - letette a magassarkút, majd rám kacsintott.
- Létezik ilyen megfogalmazás? - vigyorogtam.
- Nem érdekes. A lényeg; alig fognak rád ismerni, össze se hasonlítanának a képeken szereplő lánnyal - mosolygott Alice.

 A tükör előtt ülve csak a saját arcképemre meredtem. A lányok már az utolsó vonásokat elkészítették a sminkemben is, csak fel kellett öltöznöm. Legalább van pár percem egyedül, amíg ők lent esznek.
Ha mégis igaz amit Rebecca mondott, nem tudom mit tehetnék. Az túlságosan is kínos lenne. Óriásian kínos...
Felálltam a tükörtől és az ágyhoz léptem. Felhúztam a harisnyát, felvettem a felsőt, majd a szoknyát is. Teljesen más voltam így. A magassarkút felvéve teljesen olyan lettem, mint egy érett nő a korához illően, aki simán túllépi az élet által felállított akadályokat. Csakhogy ez egyáltalán nem így van.
Sajnálom a lányok munkáját, de egyáltalán nem ez vagyok. Nem vagyok se komoly, se bölcs. Márpedig ez a felfogott, ide-oda csatolt hajammal ténylegesen olyannak hatok aki nem is vagyok.
Kihúztam a fő, tartó csatot. A hajam ráomlott meztelen vállamra, kezemmel átfésültem. A felbukkanó hullámcsatokat kiszedtem loboncomból, megráztam egy kicsit hajam, előre, majd hátra hajolva eligazítottam, ne zavarjon a látásban. Ahogy lenéztem megmozgattam lábaimat a magassarkúban. Felnéztem, hogy megnézzem magam a tükörben. Dús hajam a szemem elé omlott, félre sepertem, vettem egy mély lélegzetet, felvettem a levéltáskám és elindultam.

A rádióban szóló zene meghozta a kedvem, magamban tomboltam, táncoltam, egyáltalán nem gondoltam mi lesz a következő órában.
- Sok sikert te modell! - Kelly a két első ülés közé nyomult és megölelt. - De ha befutsz minimum az, hogy magaddal viszel az első fotózásra!
- Köszi, hogy előre engedtél ülni - mosolyogtam, mert tudtam, hogy így kell tennem.
- Azért ne szokj hozzá - visszahuppant Nancy ülésének hátához.
- Kösz! Én meg se szólalhatok?! - Alice mérgelődött egy sort a hátamnál.
- Nem engedtük - vigyorogtam. - Gyere ide te majom!
Alice is átnyomakodott az ülések között és igen, ő is szorosan megölelt. Hogy tudnak így ölelni? Szinte nem lehet levegőt kapni a szorításuktól.
 Megfogtam a kilincset, meghúztam, de nem szálltam ki. Ránéztem a kormány előtt szomorúan mosolygó Nancy-re. Csak előtte nem kellett úgy mosolyognom, hogy el kell hitetnem magam, elég volt egy reménykedő mosoly. Ha így nevezik. Vagy inkább minden rendben lesz és inkább azt remélem? Már nem tudom. Csak annyit, hogy végre kiszálltam a kocsiból és képes voltam bemenni az épületbe, ahol órákat kellesz szenvednem.
Végigsétáltam a kiterített ünnepi szőnyegen, egyenesen be a termekbe. Ja..csakhogy mindig mindenki olyan akar kedves lenni amikor abszolút érthető kell menned. Már a "megnyugtató" zene is idegesített, sokkal inkább képzeltem el magam miközben bejövök az I fight dragons - The power of love zenéjére a 25. másodpercétől. Ja.. megint az agyamra ment a túl sok filmnézés - állandóan zenéket keresek egyes jelenetekhez -, és persze a pattogatott kukoricát is túlzásba vittem.
- Segíthetek? - egy aranyos - jelen helyzetben legalábbis-, kedves nő mosolygott rám egy irattáblát maga előtt tartva.
- Nem köszönöm, látom merre kell menni - mosolyogtam.
Erre a kedves nő kicsit se tűnt barátságosnak. Oké, elhiszem, hogy a munkáját végzi, de ez felesleges volt. Mindenki egy irányba ment, valószínű, hogy azért is más irányba fogok indulni. Logikus.
Nem egy kicsit változtatott meg Trent tavalytól kezdve. Mindenen átmentünk és gyökeresen megváltoztam. Amit bánok. Hibáztathatom őt, de én is közre játszottam, de ő egyébként is talál minden alól kifogást, hogy nem ő legyen a...
- Rebecca? - ránéztem a képre és kiesett a táskám a kezemből.