22. nap A befogadásért

Sziasztok! Kicsi késéssel , de sikerült megírnom a részt! Jó olvasást! - Mym

Trent

- Muszáj kipróbálnod! - Olive a futógömbből kiabált nekem. Hiába nem hallott engem, én őt attól kristály tisztán, csak ezt ő nem értette meg.
- Gyere már! Ne kéresd magad!  - kicsit félrecsúszott az átlátszó gömbben, hogy beférjek.
- Nem szeretem amikor könnyedén tudsz manipulálni...
 Mire bemászta Olive arcán egy óriási mosoly terült el.
- Ezt nevezed te könnyűnek? - nevetett és tőle szokatlan módon megölelt.
A meglepődött testhelyzetem talán másként fogta fel és zavartam elengedett. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem lehetünk többé barátok. Csakhogy Olive-nak nincsenek más barátai rajtam kívül.
- Mit szólnál, ha eljönnél velem a haverjaimhoz? - kérdeztem egy kis idő után, mire elindultunk.
- Tessék? - Olive hirtelen megállt miközben én mentem, így előre esett. Csak jó ez a futógömb valamire.
Nevetve megállítottam a gömböt és talpra segítettem.
- Ne nevess már! - arcába lógó tincseit kifújta szájával a szemeiből. - Tudom, szereted látni ahogy mindenki szerencsétlenkedik, főleg ha én... De! Hagyjuk már. Majd megbosszulom.
Akkora erővel indult el, amire nem számítottam és egyenesen ráestem. Mindketten felakartunk állni, de a futógömbben tovább gurultunk a kijelölt útszakaszon ezért nem tudtunk. Hiába, tovább próbálkoztunk, de csak annyit értünk el, hogy szépen, emberiesen lefejeltük egymást.
Mire végre megállt a gömb, Olive-on feküdtem.  Esküszöm... véletlen volt! Mondjuk, nem mintha ellenemre lett volna.
- Nem tudom mi van veled, de leszállnál rólam? Nem hiszem el, hogy ez az izé tényleg kétszemélyes...
 A futógömb mindketten nyertünk egy kis tapasztalatot. Olive: mostantól egyedül fogja használatba venni. Én természetesen csakis vele, de végig kellett vinnünk a pályán, mivel pontot kapunk rá, amivel nyerhetünk egy nagy pizzát az osztálynak. A verseny alapból azért kezdődött, mivel nem mindenki akarja kipróbálni ezeket az extrém dolgokat, így kapnak pár pontot ösztönzésképp.
- Tessék. Epres - odasétáltam Olive-hoz, miközben a csoporttársainkkal beszélgetett. Nem is tudtam, hogy szokott velük beszélni. Átadtam az epres vattacukrot neki, amit az elején még nem akart elfogadni. Alapból nem akarta, hogy meghívjam, de ahogy nézte a vattacukorral járkáló embereket biztos voltam benne, hogy megkívánta.
Leültünk a legközelebbi padhoz, közben a szél egyre erősebben fújt. Még csak egy-két csíkot szakított le az édességből, mikor sikítást hallottam.
- Úristen! Trent! Segíts! - Olive arcára ragadt a hatalmas vattacukortömeg, a szél győzedelmeskedett. Jó baráthoz híven segítettem neki, de csak miután jól kinevettem magam.

- Végeztél? - vigyorogva ránéztem Olive-ra, mikor kijött a női mosdóból. Összehúzta a szemét, míg kidobta a zsebkendőjét, amivel kifele jövet is törölgette vizes arcát.
Úgy döntöttünk, hogy elég volt ebből az egész diáknapból és felhívtam a haverjaimat, hogy este átugrok hozzájuk Olive-al és hozzák a barátnőjüket. A haverjaim barátnőik biztosan belopják magukat Olive szívébe is. Biztosra veszem, hogy jól kifognak jönni és a legjobban bizonyára Rebecca-val. Igazából ő csak pár hete jött össze Fredel, de hamar megszoktuk, hogy ő minden héten ott van miközben biliárdozunk Fredék garázsában. Ma sem lesz kivétel, a garázsban fogunk játszani. A lányok általában a kanapén ücsörögnek és beszélgetnek, később szálnak be a játékba. Azonban Rebeccát még mindig nem tudták befogadni. Megvannak róla győződve, hogy valami nem stimmel vele, tuti titkolózik. Jó... tudunk vele beszélni, de bevallom tényleg gyanúsan szokott viselkedni.
Elkértem apám kocsiját és útközben felvettem Olive-ot.
- Nagyon izgulok! - pólója végét csomózta meg újra és újra. Szemem sarkából megnéztem kezeit.
- Észrevettem. Nincs semmi okod rá.
Nem hazudtam. A lányoknak, Nancy-nek és Kelly-nek többször meséltem Olive-ról. A fiúknak is természetes, hogy bírják, mivel nélküle nem tartanám a kapcsolatot velük, simán megromlott a barátságunk, talán nem is létezett volna mára, ha nem ismerem meg. Valójában mindent neki köszönhetek. Újra részt veszek családi programokban, a haverjaimmal pedig újra ugyanolyan jó a kapcsolatom. De Rebeccával még nem érzem úgy, hogy hasonló dolgokat meg kéne osztanom vele. Persze kedves, aranyos, segítőkész és vicces lány, de még nem ismerem elég jól.
- Megérkeztünk. 
A garázsba kopogás nélkül benyitottam és előre engedtem.
Az ilyenkor megtörténő bemutatkozás után egyáltalán nem lett kínos csend. Az első lépés kipipálva. Máris szimpi a többieknek, mivel a lányok a kanapéhoz hívják. Még utoljára kétségbeesetten rám nézett, mire én csak mosolyogva bólintottam. Vett egy mély lélegzetet és máris mosolygott.
Sose tudom meg, hogy miért megy ilyen könnyűen neki.
- Trent. Nem is mondtad, hogy együtt vagytok. - Lance összehúzta a szemeit, miközben rátámaszkodott a biliárdasztalra.
- Nem vagyunk - muszáj volt felnevetnem.
- Ugyan... végig a derekát fogod és át is ölelted jó párszor. Nem létezik, hogy nincs köztetek semmi.
- Elhihetitek. Nincs. Kezdjük a játékot.
- Fred! Hol van Rebecca? - Colton vette észre először, hogy nincs meg a teljes létszám.
- Valami barátnőjénél. Két óra és jön.
Ennyivel letudtuk a lányok kibeszélését. Egyenlőre...
- Egyet tanulj meg barátom. - Colton ránézett a lányokra, hogy nem figyelnek-e, de pont valami nagyon vicces dolgot mesélhetnek, ugyanis nevettek. Nem is a szokásos módon. Sokkal hangosabban, most az egyszer el se takarták a szájukat ahogy megvillant a fehér fogsoruk.
-  Nincs olyan, hogy jó kislány. A jó kislányok igazából rosszak, csak nagyon jól álcázzák magukat és nem buktak le.
- Nem akarod bevallani nekünk, hogy mégis nézed az idézetes oldalakat?
Persze mind a négyen nevettünk.
- Dehogy. Isten ments! Csak Kelly adatlapját ellenőrizve mindig elolvasom mit oszt meg.
- Te tényleg ellenőrized? - Fred jobb szemöldöke feljebb ugrott.
- Akárhogy is. Az ilyen képekben sok az igazság. Főleg a jó kislányosban. Ha értitek - vigyorgott.
Talán valamit mégse kéne tudnunk a másikról.
Újra azon vettem észre magam, hogy ránéztem, csakhogy ő ebben a pillanatban is rám figyelt.
 Visszaemlékeztem arra a pillanatra, amikor kimondta, hogy szerelmes belém. Attól, hogy neked nem kellettem nem azt jelenti, hogy más nem érdemelhet meg! Újra és újra eszembe jutott ez a mondata a fotós teremben. Még mindig szerelmes lehet belém? Vagy inkább újra?
- Beszállhatunk srácok? Ugyanis megtudtuk, hogy Olive még nem tud biliárdozni! Trent, mi a mentséged? - Nancy odasétált Lance-hoz, hogy egy apró csókot adjon barátja arcára.
- Nem mentegetőzök - kezemet megadom stílusban feltettem. A következő mondatomat pedig csak a mellettem támaszkodó Olive fülébe súgtam. - Inkább mást gyakorolnék veled.
Várható volt, hogy elfog pirulni, de az arca teljesen vörös lett. Szerencsére a turbékoló párok nem, de Fred észrevette. Nem érdekelt, hogy mit fog mondani, elakartam érni, hogy Olive ténylegesen, teljes mértékben újra belém szeressen.
Új játékot kezdtünk a lányok miatt. A legjobb alkalmat kerestem, hogy mikor vethetném be a felette támaszkodós pózt, mikor eljött a megfelelő pillanat. A srácok vitatkoztak a lányokkal, hogy mégpedig nem ér, ha egy "kicsit" meglökjék a csípőjükkel az asztalt, ugyanis nem ment volna be a golyó.
- Colton Hayn! Máshova se fog bemenni a te golyóid, ha nem fejezed be a vitát! Ugyanis ti végig csaltatok. Meglöktétek a dákót miközben ütöttünk! - az említett tárgyat most fegyverként fogyta és résnyire összehúzott szemmel figyelte Kelly a barátját.
Na igen. Colton máris a lányok pártját fogta. Áruló.
 Jobb kezem elsiklott Olive dereka mellett, bal kezem pedig a bal oldalától kicsit arrébb tettem le. Kicsit lehajoltam, hogy még jobban érezhessem vaníliás samponja illatát. Szerencsétlenségemre nem lett annyira piros a kis arca, mint ezelőtt, de így is pár árnyalattal pirosabb az eredeti bőrszínétől.
 Ekkor kopogtak. Senki se igyekezett ajtót nyitni, mivel tudtuk ki az. Fred csak megforgatta a szemét és valami olyasmit dünnyögött, hogy lehetnétek kedvesebbek is! Egyikünket se igazán hatott meg.
 De ezek után jött a java!
Rebecca hangosan köszönt. Még nem sejtettem, csak meglepődötten ránéztem Olive-ra, ahogy kikerekedtek szemei és megfeszítette a karjait. Úgy megmarkolta az asztal szélét, hogy belefehéredtek az ujjai.
- Olive! Be kell mutatnom az én barátnőmet is. Rebecca Hinton! - Fred mosolygósan felénk terelte a barátnőjét.
Semmi sem volt rendben. Rebecca mintha egy másodpercre megdöbbent volna, de uralta a helyzetet.
- Szia! Rebecca! - erőltetett mosolygással odanyújtotta Olive-nak a jobb kezét.
Addigra mindenki tekintete Olive-ra téved, az ő szeme pedig csak Rebecca kezét vizsgálta. Már egyáltalán nem értettem a helyzetet, sőt senki se. Miért lett hirtelen Olive ilyen... ellenszenves?
 Megvetően ránézett a kéz tulajdonos arcára.
- Még van képed bemutatkozni, miközben ismersz? - Olive minden utálatát ebbe a nézésébe sűrítette.
- Tessék? - Rebecca feszülten elvigyorodott. Csak az ők hangjukat és a rádióban szóló zenét lehetett hallani.
- Ne tetesd a hülyét. Ne tégy úgy, mintha nem ismernél, mikor régebben nagyon is jól tudtad minden gondolatom. Mikor a legjobb barátnőm voltál!
- Olive. Most komolyan a múlttal jössz? - Rebecca egy olyan arcát mutatta meg, amit eddig még Fred sem ismerhetett, mivel ő is meglepődött. Semmi jele nem volt arcán a mosolynak, a feszült vigyornak, amivel azt akarta bizonyítani, hogy nem érti mit mesél neki... egykori legjobb barátnője.
- A múlttal?! Te hoztad fel most is. Komolyan! Talán meg se kellett volna lepődnöm, hogy letagadsz.
- Sok mindenki lemondott rólad nem emlékszel? - gúnyos mosolyra húzta a száját. - A saját testvéred is más utat választott, úgy tudom.
Olive kezdte elveszteni az önuralmát, amire még nem volt példa amióta ismerem. Öklét olyan erővel szorította össze, hogy még jobban elfehéredett, mint amikor az asztalt markolta meg.
- Ó! A hazug, kétszínű, legjobb barátnő aki elveszi a barátnője barátját és még a testvére temetésén se jelenik meg, hogy együtt érzést mutasson emberhez van szerencsénk akkor!
Kelly és Nancy döbbenten egymásra néztek. Csak nekik mondtam el mi történt Olive-al és azért nem akartam még bemutatni nekik, mert félek úgy állna hozzájuk is, hiába nem gondolna róluk ilyesmit Olive.
Tenyerembe fogtam Olive öklét, lassan erőt vett magán és ellazította ujjait. Még mindig képes lett volna beütni egyet Rebeccának, biztonság kedvéért hátrébb húztam két lépéssel.
- Ennyi éppen elég volt mára. Mi megyünk! - Nancy megfogta Olive másik ökölbe szorított kezét.

Csak Fred és Rebecca maradtak a garázsba. Igazából mindenki tudta mi történt Olive-al. Fred érezte át a legjobban a fájdalmát. Neki a bátyja egy motorbalesetben életét vesztette egy ittas kamionsofőr miatt.
 Egy kisebb büfébe ültünk be gondolkodni. Olive többször is próbálkozott azzal, hogy ő hazamegy, mi menjünk vissza, de nem akartunk. Elmesélte ő is ami történt April halála előtt, mivel nem tudhatta, hogy ők már ismerik a történetet. Muszáj bolt hallaniuk az ő szájából is a történetét, hogy mind ment keresztül.
A kezével megdörzsölte azt a pontot, ahol lefejeltük egymást.
- Még mindig fáj a fejem. Mégis mennyire erős a koponyád?!

21. nap A szemedért

Sziasztok! Ne ijedjetek meg, csak ma tudtam befejezni a részt. Nem lesz újabb szünet a blogon. - Mym

Olive

Túl sok információ hullott egyszerre az ölembe. De, hogy anyának tényleg létezne egy tetoválás a csípőjén, sose gondoltam volna. Anyu barátját pedig... Nem igazán kedveltük Jay-el. Állítólag anyu munkahelyén futottak össze először.
 Amikor elment és anyu bezárta utána az ajtót le se vette kezét a kilincsről máris érdeklődött mi is a véleményünk.
- Érdekes - Jay szólalt meg először. Anyu nem tudta, hogy most megkönnyebbüljön, vagy sem.
- Felettébb érdekes. - folytattam a mondatát. - Ő lenne az állítólagos  hódolód szeptember óta?
- Mi? Dehogy! Vele csak egy he.. - és észrevette, hogy lebukott.
Tudtam, hogy hazudott nekünk. Anya sose jönne össze egy olyan emberrel, aki a szöges ellentéte. Egyáltalán nem érdekelték az állítólagos barátját a művészet, de még a zenék sem. Milyen ember az ilyen?
 Jay úgy döntött inkább felmegy a szobájába rajzolni.
- Szóval?
- Tényleg nem a barátom.
- Akkor miért nem mondtad meg?! - megmarkoltam a fotel háttámblájának peremét.
- Azt hittem, hogy ha előtte egy másabb embert mutatok be, vele elnézőbbek lesztek és akár szimpatikus is lenne.
 Ja... mivel ezaz ember nem volt, nyilvánvalóan összetettük volna Jay-el a kezünket a másik férfit megismerve. Ravasz...
- Ez még mindig nem mentség.
- A mentségről eszembe jutva... Trent miért nálunk tárolja a dezodorját, tusfürdőjét vagy  miért?
- A múltkor nálunk hagyta. Mikor mentünk Disneylandbe. Kicsúszott a táskájából.
Anyu amolyan ,,ugyan már..." pillantást vetett rám és keresztebe tette kezeit a mellkasa előtt. Nem is tudom miért nem mondtam meg neki, hogy csak a kínos helyzetben nem akartam belekeveredni.
- Vigyázz. Trent már a szememben inkább azokat a fiúkat erősíti, akik összetörik a lányok szívét. Nem szeretném, ha tovább mélyülne a barátságotok. Szerencsére még nem csókolóztatok. - na ekkor lehajtottam a fejem és éreztem, vérvörössé válhatott a fejem mikor visszagondoltam a kirándulós és az utáni csókunkra. Anya csak sóhajtott és lehúzott a kanapéra. Mutatóujjával az állam alá nyúlt, felemelte a fejem.
- Ne engedd átverni magad. Tudom, hogy barátként is megtudnátok lenni. Nem kell úgy gondolni, hogy minden fiú és lány barátságból az egyik fél többet érez. - Anya pár pillanatig csendben maradt, majd újra megszólalt. - Nem akarom, hogy újra egyedül érezd magad.
 És megölelt.
Pedig eddig sose éreztem így... Na jó... ez óriási. Bitang nagy hazugság volt. Ahogy Trent felbukkant sose éreztem magam egyedül. Végül mellettem kötött ki és ápolt, mint egy testvér.
 Anya elhúzódott tőlem, hogy mosolyogva belenézhessen a szemembe.
- Bár valljuk be... Szemre méltó egy fiúcska. -  legnagyobb meglepetésemre kacsintott is egyet.
- Hogy tudtad rávenni ezt az embert, hogy elviseljen minket? - nevetve kitöröltem a könnycseppeket szemeimből. Anya még jobban elmosolyodott, de választ nem kaptam, inkább megölelt.

 Este újabb blogbejegyzést tettem közzé a blogomon. Még nagyobb bánat fogott el, hogy megtudtam nemsokára végére érek a történet megírásával. Újabb történetet kezdtem gondolkodni, de a füzetem lapja üresen tátongott. A jobbnál jobb ötletek helyett csakis Trent körül kattogott az agyam. Ma teljesen máshogy beszélt, viselkedett velem. Mi van akkor, ha ténylegesen, teljesen belé szeretek? Vagy már meg is történt csak nem tudok róla? Észre se vettem eddig, hogy most tényleg szerelmes lettem belé, hogy már nem csak a legjobb fiúbarátot láttam benne? Na jó... újabb hazugságok.
 Azt hittem hogyha nem gondolok arra, hogy szerelmes vagyok belé akkor tényleg nem leszek. Ez egy óriási badarság. Csakhogy a mai tettei mégis adtak egy löketet, inkább a szerelem útját választottam. Most már nem fordulhatok vissza. Vagy végig csinálom amíg barátok lehetünk háttérbe szorítva a valódi érzéseimet, vagy máris elmenekülni előle. Na igen... a meneküléssel van egy gond. Még legalább három évet egy csoportban kell töltenünk.
Barátokat kéne szereznem. De még mindig nem tudok csak úgy megbízni az emberekben. Csakis arra gondolok, hogy azt várják mikor bízom meg bennük, majd elárulnak és lenéznek. Vajon pszichológusra van szükségem? Talán mégse ártott volna elmenni nyáron. Mi van ha igazából nem vagyok szerelmes, csak úgy érzem, mert April már nincs is és úgy gondolom valakit kell szeretnem helyette?
 Újra és újra elhadartam magamban ezeket a mondatokat.
- April! - suttogtam. A hirtelen ötlettől vezérelve kimásztam azt asztalok alól és kikukkantottam azt ajtón. Csak lent a nappaliban volt felkapcsolva a kis asztali lámpa. A fény így is erőtlen volt, ezért nyitva hagytam a szobám ajtaját, hátha eltalálok a sötét faajtóhoz. Régebben akár vakon is eljutottam volna a szobájáig, de olyan rég voltam már az ajtaja előtt, hogy egy kis fény nem árthatott. Igazából sose tudtam miért akarta April feketére festetni. Minden faajtót fehérre kentek le, kivéve az övét.
 Remegő kezemmel megérintettem a gombkilincset. Megborzongtam ahogy beléptem. Az ágy a megszokott zöld huzat nélkül állt a közepén. A ruhatartó rúdon még lógott egy-két vállfa, íróasztalán a megszokott virágos asztalterítő. A komód, fotel, az ablakpárkány kimatracozott részén még a díszpárnák is ugyanúgy álltak. A könyvek is ugyanolya sorban sorakoztak, mint régen. Csak a kék és fehér csíkos szőnyeg nem volt a helyén. Újra felvillant szemem előtt a kép, ahogy azon a szőnyegen fekszik elvérezve. Könnyek buggyantak ki szememből, meg sem próbáltam letörölni.
 Éreztem ahogy a cseppek végig szántották fél arcom majd lecseppentek a földre.
Csak azért hagytuk meg a bútorokat, hogy Jay ne nagyon kételkedjen. Talán azt hinné nem engednénk vissza Aprilt. Ami lehetetlen. Fordítva lenne. Visszahúznám közénk. Nem okoltam magam, és nem is fogom amit tett. De észrevehettem volna, hogy valami nincs rendjén. Ha talán pár perccel, akár másodperccel is hamarabb felmegyek mi történik? Vele beszélnék ugyanitt? Élném az életem? Nem telik el nap, éjszaka, hogy nem gondolnék ilyeneket. Nem akarom elengedni. Fáj...
 Hátráltam egy lépést, közben azt a pontot néztem, ahonnan a vérét töröltem fel. Gyorsan megfordultam, kiaraszoltam a szobából, bezártam és visszamentem a sajátomba.
 Inkább elaludtam, mintsem gondolkodjak...

- Huh... végre itt van a diáknak. Már mióta vártam! - rávigyorogtam Trentre.
- Tudom... - mosolygott. - Mi volt a helyzet tegnap anyud barátjával?
- Igazából nem az. Csak felakart minket készíteni, meg hogy inkább az igazi barátját kedveljük.
- Ravasz.
Elmosolyodtam.Pontosan így gondoltam.
- Mi az első órád?
- Irodalom. Neked?
-Matek. Kívánj sok szerencsét. - elfordultam a folyosón jobbra, Trent pedig egyenesen haladt.
- Szorítok! -kiáltotta kicsit messzebbről, de bizonyította, amikor ujjait felemelte és keresztezték egymást. Erre még jobban elmosolyodtam.
 A még jobb hír: minden óra húsz perces! Na igen. Fősulin muszáj tartani órát, mindegy milyen nap van.

 Az órák után átöltöztem a táncra és begyömöszöltem a táskám a szekrényemben és lesiettem a suli aulájába. Trentet még nem láttam, ezért vártam egy kicsit rá a lépcső alsó fokain, így láthattam mit táncolnak a csoportok. Az első félévi táncunkat fogjuk megint bemutatni amit még avatón kellett kitalálni. Micsoda kreativitás! A mi csoportunknak az öltözéke úgy nézett ki, hogy különböző színű cipő, szürke nadrág és egy fehér laza atléta, a fiúknak persze jutott egy fekete pulóver, vagy jacke.
 Ez igazából megfelel egy osztályversenynek. Talán a zeneválasztásban győzünk.
Egyek lábamat két lépcsőfokkal feljebb raktam, és hogy még kényelmesebb legyen a póz, rátámaszkodtam a korlátra.
- Na, mi az állás? - megjelent Trent.
- Mindenki lenyom minket.
- Felhallatszott a töriterembe a zene. Még jó, hogy a lányok választottak. Felvontam a szemöldököm.
- Tessék a kendő! - odajött az egyik csoporttársunk. Trentnek kéket, nekem meg piros kendőt nyomott a kezünkbe.
 Mivel ez egy amolyan visszavágós tánc lesz a lányok és fiúk között valahogy meg kell különböztetni. Nem mintha a hosszú haj és mell elég lenne. Na jó, mostanában igen érdekes gondolkozásom van. Igaz, a lányok közül nincs mindenkinek olyan hosszú haja, meg valaki - khm, én - melle sincs. Így átgondolva tök logikus.
Egy lány bemondta a mi csoportunk - D - nevét és felsorakoztam.
- Csak el ne felejtsem, hogy a Shakira fel le menő mozdulat a kezünkkel hamarabb van, mint az almaszedős! - Mondtam szomorúan, mivel ezt a két mozdulatot eddig állandóan elrontottam.
De mivel nem nyerni akarunk senkit se érdekel.
- Nyugi. - rám mosolygott Trent. Ekkor megszólalt a Cake by the ocean ami azt jelentette a fiúk lazán, néha csettintve bevonulnak. Amikor a dalba elérkezett az ének vágtak egy pózt,  a hajukon végigfutottak két kezükkel lábukat pedig megrogyasztották. Pár lépést mutattak, majd mielőtt felpörgött volna, a Waste time with a masterpiece résznél mi is bevonultunk a lányokkal. Ugyanazt a lépést táncoltuk el együtt a fiúkat, majd mi úgymond, félresöpörtük őket. A Talk to me baby résznél újra elfeleztük a helyet. A fiúk megdőlve felénk lépkedtek a térdükön, pulóverüket mellkasuknál meghúzták, talpra álltak, választottak egy lányt, megfogták a kezét és behúzták a többi táncoló ember közé. Újabb közös lépések jöttek, egyszer a lányok mutattak különleges mozdulatokat, máskor a fiúk.
 Így ment ez, és az almaszedős mozdulatot se rontottam el. Beleéltem magam. Amikor utoljára elhallgatott a zene egy másodperc töredékéig, mindenki együtt pózolt. A dal folytatódott,mi meg csak úgy táncoltunk párokban, csoportokban. A vége volt a legjobb. Így még sosem vettem rész a mi - úgymond - osztályunk közösségében. Együtt kántáltuk a refrénnél.
- Cake by the ocean! - kiáltottuk a dalt befejező mondatot.
Nem a mi táncunk volt az utolsó, így összeszedhettük magunkat. Többen átöltöztek, csak a végére értünk vissza. Évfolyamonként talán két osztály vállalta be a szereplést.
Nem volt meglepő, hogy csak a zenei választásban nyertünk. Nem igazán nézhettek ki úgy a lépések, ahogy elképzeltük, de senkit se érdekel. Nem akartuk az utolsó fél percet végé táncolni - kötelező, ha a versenyre nevezel. Ki gondolta volna?
Megszólalt a Light it up. Legfőképp a lányok rohantak az aula közepébe a helyes Zumbás sráccal szembe, a fiúk csak hülyéskedni mentek. Hiába húztam magammal Trentet, ellenállt. Na jó,  mostantól nem fogom békén hagyni. A zumbát megúszta, de még hátra van a többi akadály.

20. nap A lelkesedésedért

Sziasztok! Igyekeztem megírni a részt, bevallom nem volt könnyű. Jó olvasást és várakozást a jövőhétig! ;) - Mym

Trent

Egyre jobban beékelődött a fejembe a tudat, hogy Olive már nincs együtt Josh-al. Sőt.
Már több hónapja. Mégse merek közeledni felé. Félek, ha mégse alakulna jól közöttünk ez a fajta kapcsolat, akkor újra elveszítene egy újabb barátot.
- Anyát még nem vetted rá véletlenül a tetoválásra?
- Mi? Ja... rajta vagyok az ügyön. Nem könnyű eset anyukád. - válaszoltam, ő pedig egy amolyan ,,tényleg? Észre se vettem" pillantással megmosolyogtatott.
 Ettől függetlenül nagyon bírom Olive anyját
- Gondolkodtam... Arra a döntésre jutottam, hogy kimegyek a sírjához.
Olive nem lepődött meg kijelentésemen. Sőt, mintha nyugodtabb lenne.
- Mikor voltál kint utoljára? - a kínai kajásdobozban turkált a pálcikával.
- Két hete. Te?
- Egy... Mégis bűntudatom van. - abbahagyta a turkálást és inkább kinézett az ablakon.
Ahogy megettük a ennivalónkat kidobtuk a dobozokat és sétáltunk a parkban. Míg folyamatosan beszélgettünk, egy témában túlságosan is beleéltem magam, így észre se vettem, hogy Olive megállt a virágot áruló idős nő előtt. Pár méterrel tőlük figyeltem, ahogy kiválaszt két nagy fehér virágú csokrot, bennük egy-egy piros rózsával. Egyensúlyozva a két csokorral elővette a pénztárcáját. Amíg a nő a visszajárót kereste Olive arcvonásai megenyhültek, tovább nézte a többi virágot, majd felvett két szál fehér rózsát. Megmutatta az idős nőnek, mondott valamit és hozzám sietett.
- Nagyon kedves volt. Bár nem értem miért köszönte meg, mikor csak pár font maradt nála. - Átnyújtotta nekem a két nagy csokrot, mivel természetesen nem kell külön megkérnie, hogy segítsek neki.
- Minek is ez a két óriási botanikus kert? - mosolyogtam.
- A sírra. - Olive néha visszatekintett, miközben a virágot áruló idős nő tovább figyelte.
A temetőben pár percre eltűnt Olive, így kicsit gondolkozhattam, ahogy ezt szokás a temetőben. Legfőképpen a miért járt az eszemben.
- Nem tudom hogy vagy vele, de én nem szeretek egy betonhoz beszélni... - újra az oldalam mellett állt Olive. Pár perc múlva mikor ránéztem már nem voltak a kezében a fehér rózsák. Bizonyára April sírjához mehetett.
- Győzzük meg Pennyt, hogy a tetoválás 100%-ban egészséges, mutatós, önjel, meg ilyesmik. Mondjuk még mindig nem értem miért akarod annyira. - ahogy Olive utolsó mondatomnál elém állt folytattam a mondókám. - Majd ha akarod elkísérlek és kenegetem a kis sebecskéd az oldaladon. Remélem nem vagy csikis. Nagy kár lenne, ugyanis elveszne az élvezet. - tetőzésképp kacsintottam egyet. Persze Olive azonnal hátat fordított, hogy ne lássam ahogy még jobban pirosodik az arca. Elvigyorodtam és úgy döntöttem nem menekül a téma elől.
- Képzeld el, ahogy előveszem a testápolót, lecsavarom a tetejét, rányomom az ujjamra és a bőröddel találkozik. Fogadjunk még nagyobb Adonis lennék a szemedben.
 - Csak tudd... Testápolóval egyáltalán nem szabad érintkeznie, míg be nem gyógyul - mondatára piros arccal visszafordult, majd újra elindult.
- Mindegy, hisz úgyis várod. - lassan le kellene állítanom magam, ha a férfiasságomat épségben szeretném tartani.
- Csak keresztapa szeretnél lenni?!
Megmondtam...
- Az is - rávigyorogtam, mivel újra az oldalamnál sétált. Nem nehéz beérni.
 Ahogy bementünk a házukba, belebokszolt a vállamba. - Vegyél vissza Adonis 2!
- Rendben Csipkerózsikám. - rávigyorogtam, miközben vállamat dörzsöltem.
 Penny még nem volt itthon - már második otthonnak számítom - így a konyhapult elé ültem le, míg Olive fent... pakolászott?? Fogalmam sincs mit csinált. Meghallottam az ajtó nyílását, pár pillanattal később be is záródott.
- Trent! Te itt? Olive? - Penny kicsit mintha megijedt volna. A bevásárlótáskákat elvettem tőle és a pultra raktam.
- A szobájában. Azt mondta mindjárt jön.
- Rendben. - sorra kivette a zöldségeket, gyümölcsöket a táskából.
Úgy látszott Penny kicsit ideges lett. Vagy lehet csak nagyon izgult. Egyre hangosabban zárta be a szekrényajtókat, egyszerre pedig ott maradt a szoknyája. Figyelmeztetni se tudtam, ellépett, a szoknyája pedig ott maradt a szekrényajtónál.
- Úristen! - Penny azonnal megpróbálta takarni magát a cafatokban álló szoknyából.
Úriember módjára azonnal el is fordítottam a fejem, még kezemet is a szemem mellé kaptam, nehogy azt higgye Penny, hogy a szemem sarkából nézem. Akármilyen feltételezés lenne, nem tennék ilyet. Sokkal inkább a lánya érdekel.
- Szerintem felmegyek megnézem mit csinál eddig Olive.- felálltam, de nem kellett sokat mennem, Olive a konyhaajtóban állt és leplezni próbálta a nevetését.
Ahogy a szobája ajtaja bezárult kidőlt a nevetéstől. Több se kellett, már én is társultam hozzá, a földön feküdtünk, könnyezett a szemünk is, de ne,m tudtuk abbahagyni. Egyszer csak szembefordultunk egymással és abbahagytuk.

- Jaj ne! Itt van apa! - Olive megfordult a bárszéken.
Az előbb vettünk magunkon erőt, hogy lejöjjünk.Penny barátja a szoknyás incidens után érkezett meg. Illedelmesen bemutatkoztunk meg minden.
Na jó. Mégis.. miért pont most jött Olive apja?! Igazából nem is ismerem. De akkor is!
A felnőttebbek ezennel vitázni kezdtek. Olive apja nem fedte felháborodott...féltékenységét.
 Penny a végére annyira bedühödött, hogy elrontsa a bemutatkozós vacsorát, hogy a salátástál tartalmát Olive apjához vágta.
- Ezennel viszlát! - gyors lépésekkel a bejáratajtóhoz rohant, amit amennyire csak tudott kinyitott.
- Talán nem ma kéne beszélnünk a tetoválásról.
- Végül is... egy-két nap plusz mínusz már nem számít - Olive is kikerekedett szemekkel nézte a kisétáló apját, majd ahogy az anyja hangos csapással bevágta az ajtót utána.
- Azt hiszem nekem is ideje lenne indulnom. Viszlát! Örültem, hogy megismerhettem. - mosolyt se erőltettem az arcomra, mikor Penny barátjához fordultam.
 Igazából... Azt hittem Penny magához illőbb férfit is találhatott volna. Ezen a napon egyre érdekesebb szavakat rakok össze. De visszatérve a barátra. Szinte kiejthetetlen a neve, leírni se próbálnám meg. Valószínűleg nem tudnám. De! Nem való Penyhez.
- Trent! - Olive meglepődött. - Várj! Fent hagytad a szobámban az izét...
Mivel mind vártunk mit akar mondani Olive, muszáj volt kitalálnia valamit.
- Tudoood...az izédet. A... A testápolód! - Na erre mindenkinek kikerekedtek a szemei.
- Nincs is testápolóm. - én hülye nem vettem észre, hogy Olive csak ki akar bújni az ezt követő pár perc alól.
- Akkor a tusfürdőd vagy mid.
- Jaj tényleg! - menteni a menthetetlent... lehetetlen. - Tudják, egyre jobban érzem magam itthon.

 - Úristen! Ez nagyon ciki volt! - suttogta Olive, mikor bezárta a szobája ajtaját.
Hogy biztosra menjünk, nem lesz kínos az estéből hátralévő idő Olive-nak, kicsit fent maradtunk és a tetoválás témát bocolgattuk.
- De mégis hogy lehetne rávenni?
- Te még mindig nem jöttél rá miért nem engedi?
-Honnan kéne tudnom?!
- Mivel neki is van. - Olive először összeráncolta a szemöldökét. Átfuthatott az agyán pár gondolat és nevetni kezdett. - Igenis van. A szoknyás esett miatt láttam. A csípőjén van egy G betű.
- Mi van? - úgy látszik mégis kezd hinni nekem. - Már értem.
Gordon...hát persze! Olive apját így hívták.
- Amit mondott saját tapasztalatból tudta elmesélni. Meglehetősen annyi volt, mint mi most. Ajj ne... Azt hiheti miattad akarok tetoválást, mivel nem mondtam a mintát sem.
- Nyugi. Nem kell nekem tetoválás. Ha lehet mellőzhetnénk is a dolgot. Tudod, nekem így is-úgyis tetszel. - vigyorogtam, Olive pedig csak a szemét forgatta.
Tovább gondolkozott, közben a tekintetem az éjjeliszekrényén lévő testápolóra irányult. Annyira beletemetkezett a gondolataiba, hogy észre se vette ahogy odamentem, elvettem a tubust, csak akkor nézett rám, amikor meghallotta a kupak nyitásának hangját.
Ujjamra pici krémet nyomtam, orrához érintettem, miközben vigyorogva megszólaltam:
 - Kipróbáljuk? Csak, hogy meggyőződjünk arról, hogy ha itt az ideje akkor ne legyen illúzióromboló a nevetésed.

19.nap Újra együtt

Sziasztok! ne haragudjatok a sok rész kihagyásáért! Mostantól egyedül fogom vezetni a blogot, meglepetést is tervezek a későbbiekben! -Mym

Olive

- Josh és én már... rég nem vagyunk együtt. - Meg se várta, hogy befejezzem mondatom. Már el is száguldott.

 A napokban tovább is távolságtartó maradt Trent. Igaz én se próbáltam eddig annyira a közelébe férkőzni, de ma vettem a bátorságot és megszólítottam a DÖK megbeszélés előtt.
- Szia! Hogy vagy? - Oké. Ennél sivárabb már nem is lehetett volna. - Úgy mostanában. Érted. - De... lehet.
- Szia! Megvagyok. Te?
- Igaz tudtad, hogy anyámnak van barátja?
- Sejtettem.
- Amikor legutóbb nálunk voltál lementem a nappaliban és megláttam.
- Milyen?
- Néger!
- Ez komoly? - megvillantotta fehér fogait.
- Ne röhögj! - meglátta szúrós tekintetem és abbahagyta a nevetést.
 Na igen. Fogalmam se volt miért mondtam el neki. Vagy csak azért, hogy ne legyen sivár a beszélgetésünk? Igazából már édesmindegy, mivel kitudtam magamból beszélni anyám újdonsült szerelméről a véleményem és szerintem már nem is haragszik rám Trent. Bár... nem mintha jogos lenne. Lehet nem is volt rám mérges.
 Egész jól elbeszélgettünk, de Trent arcát elfordította amikor elment mellettünk valaki.
- Csá Josh. - Hogy ki?!
- Cső Trent. - Josh visszalépett hozzánk. Direkt nem nézett rám, amiért nem is vádolom. Nekem se lenne kedvem a volt barátomra akár pillantani se, ha úgy szakít velem, hogy bevallja a legjobb barátjába szerelmes. Márpedig én ezt szó szerint így mondtam el neki. Hopsz...
- Gondolom beszélgetnétek - rám emelte íriszeit Trent. Arcom kicsit eltorzulhatott, mivel értetlenül nézett vissza rám, főleg amikor meggondolatlanul válaszoltam.
- Mégis miért beszélgetnénk?
- Mert a barátod? - összevonta szemöldökét.
- Mivel nem az nem hinném, hogy akarna velem bármiféleképpen kapcsolatba lépni.
- Ja... ez esetben. Szia Josh! - na ja. Mi se a kedvességünkről vagyunk híresek.
- Hé! Most az egyszer tudtad a nevét!
- A kedvedért megtanultam.
- Oh... milyen megható! Mit tanultál még meg a kedvemért? - vigyorogtam.
- Jobb ha nem tudod.
- Ahogy gondolod. Eljönnél velem kutyát sétáltatni?
- Jé! Azt mondtad kutya és nem kutyi!
 Kinyújtottam a nyelvemet amin ő csak mosolygott. A DÖK megbeszélés után egyből eljött velem Bonnie-ért.
 Tudtam úgyis fog kérdezni Josh-ról, de még nem akartam róla beszélni. Majd csak akkor, ha odaérünk a ,,kilátóhoz".
 Amit sejtettem be is következett, de először a diáknapról beszélgettünk, majd a készülő csereprogram alapján készülő tanulmánykirándulást. Történetesen először Lobdonba fogunk több órán át repülni az ország lehető legcsapadékosabb részére. Mindez nekem szokatlan lesz, mivel itt szinte a sivatag mellett lakva egyáltalán nem esik az eső, vagy ha mégis egy két csepp leesik a legnagyobb zápor történik.
- Már csak anya bólintására várok és azonnal jelentkezek. Végül is... nem ugyanolyan amilyen a képeken.
- Megölsz? - sejtelmesen rám mosolygott.
- Mégis miért tenném? -megdöbbentett kérdése stílusa.
- Tudtam, hogy Penny nem fog egyből belemenni és beszéltem vele. Ne örülj! Volt egy kikötése!
- Túl jól ismersz és ünneprontó vagy! - megjátszva a sértődöttet keresztbe fontam karjaim és vártam, hogy folytassa mondandóját.
- Nekem is mennem kell...
- De ez jó hír! Ha egy londoni kollázst bemutatsz az újságnak garantált, hogy felfognak venni!
- Akkor örülsz? - a srác egy szemöldökét felhúzta.
- Miért? Nem kéne? - mosolyogtam. - De, azért... ami a diáknapot illeti!
- Megígérem nem megyünk a közelébe se!
- A francokat nem! Mindent kipróbálsz velem! - vigyorogtam.
- Ha muszáj...
- Meglátod nem kellesz erőltetnem téged! - kacsintottam egyet és felálltam a földről.

18. nap Miért is...

 Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy lassan két hónapja nem volt rész. Nagyon sajnáljuk, remélhetőleg a téliszünettől kezdve sűrűbben fogjuk tudni megírni a részeket.

A visszautazás napja...
 A tegnapi Disneyland-es csókeset óta nem állt szóba velem Olive. Meg is értem, mivel mindketten óriási hibát tettünk. Azt se tudom hogy mondjam el Adelának... Minden este amikor találtam egy kis térerőt, beszéltünk, de tegnap feltűnhetett neki zavaros viselkedésem. Már csak azt kell várnom, hogy amikor hazaérek beront a szobaajtómon, kiabál velem és felpofoz.
 De Olive még nagyobb bűntudatot táplálhat magában... Josh-al lassan féléve vannak együtt.
- Mindenki készen van? - kérdezte Penny. Mindenkin végignézett, mivel nem hallott választ mosolygósan újra végignézett mindenkin. A két gyerkőc ráült egy-egy táskára, mi többiek pedig álltunk, utazóinkat a földre dobva.
 Penny a fáradtság jelének vette a szótlanságunk, meggörnyedt állásunkat.
- Ígérjük, nem sok helyre megyünk még... csak ami útba esik.
- De itt minden útba esik, mivel át kell mennünk a város felén! - dünnyögött  Olive és megforgatta szemeit.

 Anya kocsijában ülve felsóhajtottam. Ahogy megálltunk a házunk előtt azonnal kiszálltam és szobámba siettem. Anya még utánam kiáltott:
- Aha, értem. Biztos jól szórakoztatok!
 Az autóban felhívtam Adelát, hogy sürgősen találkozzunk. Elakarom neki mondani mi történt és már az se érdekel, ha felpofoz egy egész tömeg előtt. Ahogy felértem szobámba ledobtam a táskám máris elindultam a megbeszélt helyre. Kilépve a bejárati ajtón apába futottam, ki telefonján csevegett. Csakis valamelyik ügyfele lehetett az, mert nem értettem mondandójának felét sem. Egy biccentéssel elintézte az üdvözlést, pont ahogy szokta. Nem is tudom, mióta nem csevegtem rendesen apámmal. Útközben ahelyett, hogy átgondoltam volna, miként is mondom el ami történt, apával való kapcsolatomon kezdtem tűnődni. Emlékeim közt kutatva felvillant, amikor eljött az döntős kosármeccsemre. Már csak percek voltak hátra a játékból, kikapásra álltunk, mikor is hozzám került a labda. Kétségbe esésemben ránéztem a lelátóra, a mosolygó apámra. Akkor éreztem először, hogy büszke lesz rám, ha megcsinálom. Ha bedobom, a csapatom is az lesz. Bedobtam. Gyönyörű három pontos dobás. Nyertünk, mindenki boldog volt. Tisztán emlékszem az arcokra, a mosolyokra, az edző hálás pillantására. Az volt az utolsó meccs, amire apa eljött. Folytattam utána egy darabig a kosarat, de nem éreztem magaménak. Nem volt ott az, akinek bizonyítani akartam, nem jártam edzésekre, sőt még meccsekre sem. Kiraktak a csapatból, de ez segített, hogy új hobbit találjak, amivel kifejezhetem magam, ami boldogságot nyújt számomra. Sok mást kipróbáltam, míg nagymamámtól karácsonyra egy fényképezőgépet kaptam. Mikor kipróbáltam eldőlt, hogy fotóznom kell. Nekem ez egy boldog emlék, míg apának nagy csalódás. Dühös volt rám, mert otthagytam a csapatot, hogy fotózgassak. Egy darab képet sem nézett meg, amit készítettem. Közömbössé váltam számára, míg az idő múlásával ő is számomra. Így állunk apával, mint két ismerős, akik alig szólnak egymáshoz, de már megszoktam.
  Már nem vagyok messze a találkahelytől. Végre azon kezdek agyalni, hogy milyen szavakkal is közöljem Adela-val, hogy megcsókoltam Olive-ot. Na igen... ahogy beértem és megláttam, hogy valaki más szájában kutakodik azonnal abbahagytam a magyarázkodásom fogalmazását.
- Ez komoly?! - felháborodottan megszólaltam.
- Oh... Szia Trent! - mosolygósan üdvözölt, mintha mi sem történt volna, de még egy csepp megbánást se láttam rajta.
- Mit művelsz?!
- Minek látszik?
- Hogy valaki más csókolja a barátnőmet! - A srác meglepődötten felvonta egyik szemöldökét válaszomra, de még mindig a bárszéken ült.
- Trent... Ugye tudod, hogy egy kamukapcsolatban éltél? Én ugyanúgy tudtam pasizni, mint régen és nekem ez így rendben volt. Mert te mindig ott voltál... hogy is mondjam? Másodiknak. Amolyan tudtad, hogy még másokkal is voltam és téged mégsem érdekelt kapcsolatnak gondoltuk.
- Hogy mi? Egyáltalán nem gondoltam ilyen kapcsolatra. Tudod mit? Egy sarkon álló lánynak több tekintélye van a szememben, pedig ugyanolyanok vagytok!
- Rendben, tudom mi vagyok. - Csak tovább mosolygott, én pedig elindultam.
- Csak tudd... - gondolkodtam eláruljam-e vagy sem, az Olive-al megtörtént csókunk. De ha megtudta volna, akkor az ő szemében én is ugyanolyan lennék, mint ő. Vállamon át folytattam a megkezdett mondatom. - Nem feleltél meg nekem és úgy érzem csakis a haverjaim miatt kezdtem el veled járni. Nem azért, mert szerettelek.
- Oké! - hangján éreztem, elkezdett vigyorogni. Ott hagytam őket és bánatomban csakis egy emberhez tudtam tartani...

 Csengettem a bejárati ajtójukon, majd Penny kinyitotta.
- Jó napot! Olive? - magamra erőltettem egy sablonos mosolyt.
- Szia. Fent van a szobájában. Biztos megint festeget. Nyugodtan menj csak fel.
 Mielőtt felmehettem volna a lépcsőn, észrevettem valakit Penny társaságában. Nem állt szándékomban hallgatózni, de túlságosan "visszhangzott" az ebédlő.
- Úgy izgulok. Vajon mit fog mondani Olive? - Amennyire rá lehetett látni a konyhára, Penny szomorúan rákönyökölt a pultra. - Nehezen fogadta, hogy már nem tudtunk az apjával egy hullámhosszon maradni, de ha megtudja, hogy van valakim már... Lassan...
- Nyugalom - végre megszólalt a férfi. - Bizonyára nem fog leszólni érte. Örülni fog, hogy végre van valaki melletted.
 Nem kellett volna belehallgatnom ebbe a beszélgetésbe. Egyáltalán nem tartozik rám Penny élete, de Olive előtt nem mondhatom csak úgy el... Ebből már nincs visszaút. Talán megtudnám oldani, ha Olive véletlenül találkozna a férfival.
 Kopogtattam a fehérre festett ajtaján, amin már nem szerepeltek semmilyen díszek és közös fotók sem. Régebben, mielőtt nem találkozgattam Adela-val, készítettünk párat és amikor átjöttünk megjegyeztem, hogy egyetlen képünket se rakta ki. Persze mindezt hülyeségből, de ő komolyan vette és szó szerint teleragasztotta az ajtaját. Eddig fel sem tűnt, hogy leszedte. Talán fokozatosan szedte le karácsony után, amikor Joshal egyre jobban megismerkedtek.
 Amint beléptem ledöbbenten elpirosodott, mivel csak fehérneműben volt.
- Úristen! Fordulj el! - rám szólt. Mindketten a legkínosabb ügyünknek könyvelhettük el. Amint felvett egy rövidnadrágot és pólót visszafordulhattam.
- Azt hittem anya kopogtatott. De... te mit keresel itt?
Na igen, talán mégse az előbb történtek voltak a kínosak. Mégis miért jöttel el hozzá, amikor neki még mindig óriási bűntudata van és biztos utál is?
- Nem is tudom. Elfelejtettem, hogy haragszol rám.
- Tessék? Nem haragszok rád - összehúzta szemöldökét.
- Azt hittem igen, mert szinte hozzám se szóltál!
- Azért, mert... Oké. Szóval. Bántott, hogy Adela ott volt neked és mégis megcsókoltál mert túl közel kerültünk egymáshoz. Tán úgy történik, hogy ha két fej között kevesebb, mint 30 cm van, akkor elkerülhetetlen a csók. Érted a fejes fogalmazásomat igaz? Tudom, hogy igen... De visszatérve az eredeti témára; mi csakis ezért tehettük meg. - Tovább hadart erről a 30 cm-es dologról, míg észre nem vettük, megint túl közel kerültünk egymáshoz. Újra közeledtem felé, míg el nem értem az ajkait. De ekkor eszembe jutott. Nem csak nekem volt bűntudatom, hanem Olive-nak még mindig lehet és ebben biztos vagyok. Így megszakítottam heves csókunkat, homlokunkkal megtámasztottuk a másik fejét.
- Nem tehetem ezt veled. Még együtt vagy Josh-al. Még rosszabb lenne neked. - Lehunytam a szemem, apró puszit leheltem szája sarkába, majd kimentem, nem törődtem azzal, hogy Olive be se tudta fejezni a mondatát;
- Én és Josh már nem...

17. nap A csókodért

  Sziasztok! Ne haragudjatok, hogy két hétig nem hoztunk új részt, de reméljük majd nem haragszotok még annyira, ha elolvassátok a részt!

  Sosem gondoltam, hogy eljön a nap. A nap, ami életem legjobb napjává vált, miként            befejeződött. 

 A táborban összegyűlt emberekkel együtt szálltunk be a táborvezető kisbuszába, ami egyenesen Disneyland-be vitt bennünket. Az úton mindenki az ablakokhoz nyomult, hogy a menetszél által bekerült hűvösebb szél segítsen nekik a lélegzésben. A reggeli időkben is lehetett vagy harminc fok, az ott élők gyönyörű barna bőrrel siklottak az utcákon, míg a kisbuszban ülők, akik nagy része hófehér bőrűek próbáltak levegőhöz jutni. A strandon majdnem mindenki leégett, beleértve minket is, pedig mi sem egy antarktiszi igluból jöttünk.
Olive-val egymás mellett ültünk, megosztoztunk egy fülhallgatón.
 Megkönnyebbült arccal léptünk be Disneyland hatalmas kapuján. Az előre lefoglalt jegyek alapján mindenki leült egy egy padra, míg a táborvezető elintézett mindent. Mindenki kezében ott lapult egy fényképezőgép, megörökítették azokat a fákat, amik segítettek nekik, hogy ne süljenek ropogósra, a padokat, amire még a hosszú séta előtt leülhettek, a kukákat, amikbe a kiürült vizes palackokat beledobhatták. Olive csak állt Jay-el a sétálóutca közepén, elképedve bámulták az előttük álló hatalmas Fantasyland gyönyörű kastélyát. Végre megérkezett a vezető egy nő kíséretében.
 - Köszöntelek titeket Disneyland-ben! Ez a varázslattal teli ország magában őrzi kedvenc gyermekkori meséiteket, kedvenc Disney hercegnőiteket, Mickey-t és barátait, és még sok bűvöletes dolgot. Én fogok nektek segíteni, hogy mindent lássatok, mindenkit megismerjetek, segítsek nektek, hogy ez a nap fantasztikusan teljen. Kapni fog mindenki egy-egy térképet, amin rajta van egész Disneyland - a vezető segített kiosztani a nagy térképeket. Olive-val kíváncsian néztük az összes helyet, amit látni fogunk.
 Na igen... Jay szeme már akkor kitágult, amikor elmentünk Disnyland mellett, de amikor már a kapun bementünk a szája is tátva maradt. Ilyenkor pedig mindenki felköszöntötte. Az apró ajándékot amit tartogattam neki, úgy gondoltam este fogom átadni. Szerencsére Disneyland programjai lefoglalták, nem érdekelte annyira amit beszélünk neki.
 Először a hatalmas kastélyba mentünk, ahol Mickey és a többi szereplő várta az érkező nézelődőket. Mikor fényképezkedtünk velük, Olive beleugrott Goofy ölébe, aki a kedvence. A figura meg sem lepődött - nem mintha láttuk volna az arcát, szinte meg sem rezzent -, örömmel cipelte a lányt. Tuti fiú van a gönc alatt.
 Mindent végignéztünk ami volt, beleértve a hatalmas ajándékboltot, ahol Olive szívesen költekezett.
  Mikor kiléptünk a kastélyból, az utcán folyt egy felvonulás, amiben a Pixar híres szereplői, mint Mike a Szörny Rt. című meséből és hasonló mesefigurák vonultak. Ezt követően vettünk jegyet a Big Thunder hullámvasútra, amire két és fél órát kellett várnunk Olive-val és Peterrel. Addig is elmentünk kocsikázni. Az Autopia

remek lehetőséget nyújtott minderre. Mindenki beleszállt kettesével a maga kis kocsijába, természetesen Olive mellé kerültem.
 - Trent, vezess már normálisan! - utasított. Amióta elindultunk, össze-vissza ment a kisautó.
 - Hidd el, próbálok! De ezt nem lehet irányítani! - kormányoztam. Szembe velünk egy másik sávban egy idős hölgy jött, úgy látszott, ő érti a dolgát. Egyenesen siklott el mellettünk. Olive felháborodottan kapta vissza a fejét rám, miután a nő elment.
 - Engedj vezetni! - csatolta ki övét.
 - Maradj csendben asszony, vezetni próbálok! - csitítottam el.
 - Elég rosszul csinálod!
 - Tudtommal én vagyok az egyetlen ebben a kocsiban, akinek van jogosítványa! Szóval ülj vissza szépen a kerek popsidra, és hagyj vezetni!
 - Neked meg a lábam lesz a feszes fenekednél, ha még egyszer így beszélsz velem, mert nyugodj meg... jól seggbe rúglak! - a fenyegetést követően visszakapcsolta az övét, és duzzogva vészelte át a megmaradt utat. Mindenki ott volt már, ránk vártak. Kiszálltunk, otthagytuk a kocsit. Olive sértődötten odafutott az anyjához, így követtem. Elhaladtam Peter mellett, aki egy kis papírt nyomott a kezembe. Nem az fordult meg a fejemben, hogy mit akarhat - bár arra is kíváncsi voltam -, hanem az, hogy honnan szerzett papírt, meg tollat?! Meg sem néztem, úgy adtam oda Olive-nak, aki szemöldökét felhúzva szétnyitotta.
 - Mi a franc? Ki ez? - kiborulására mindenki felfigyelt, Penny intett, hogy csináljak valamit. Félrehúztam Olive-ot, távol a többiektől, és rákérdeztem.
 - Tuti az a szőke cicababa az, akit a kastélyban láttunk!
 - Te meg miről beszélsz? - kezdett felidegesíteni a viselkedésével.
 - Erről! - kezembe nyomta a papiruszt. Gyorsan végigolvastam az üzenetet, amin ez állt:
Nyugi, a kísértetkastélyban megfogom a kezed, hogy ne félj! P. 
Kezemből kiesett a levél, tokomon jött fel a reggeli. Megszólalni sem bírtam, bár Olive várta a választ. Sosem gondolkodtam rajta, hogy milyen lehet, ha rám találna egy homokos. Ám most megtudtam. A kacsintás, a közeledés...Istenem! Soha nem ítéltem el azokat, akik ilyenek, de azért ez durva. Rám talált egy homokos!
 Miközben engem örökké kísértő trauma ért, Olive a szőke lánnyal szemezgetett, gúnyos, sértő megjegyzéseket súgott felé, hátha megérti.
 - Olive, hagyd őt! Nem ő írta... - visszafordult hozzám, arcán kíváncsiság uralkodott
 - Akkor ki?
 - Peter! - súgtam úgy, hogy senki se hallja meg. Szerencsémre Olive sem hallotta meg. Megkérdezte megint. Ugyanazt válaszoltam, csak egy kicsit hangosabban. Megértette, de elhinnie nehezebb volt.
 - Peter? Komolyan Trent, ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni?
 - Ő volt az, már amióta elindultunk olyan furán néz rám, és...
 - Trent! Peter nem meleg! Ismerem. Sokszor vacsoráztunk együtt, és soha semmi jelét nem mutatta, hogy meleg lenne. Én észreveszem, ha valaki az! - ezzel le is zárta a témát. Felvette a papírt, és visszaadta. Arcán csalódottság sugárzott, egy kicsit sem hitte el, amit mondtam.
 Ismét visszazuhantunk a hallgatás mély szakadékába. A Big Thunder-ig már csak fél óra volt hátra, így aki váltott oda jegyet az odament. Mivel Jay és Nelson nem ülhettek fel a hullámvasútra, ezért szüleikkel mást próbáltak ki.
 Izgatottan álltunk, vártunk, hogy beszállhassunk. Mikor ez megtörtént, és rendesen biztosítottak, hogy ne essünk ki, végre eljött az, amire egész nap vártunk.
  Eszméletlen volt az egész, ahogy le és fel ment a kocsi, az éles kanyarog,  és a gyorsaság... nagyon jó volt. Úgy láttam Olive -nak is tetszik,  mivel utána is úgy bazsalygott, mint egy kisgyerek.
  Disneyland további részei mindenkinek nagyon tetszettek, beleértve engem is.  Este záráskor jutottunk ki. Nem tudtunk végig nézni mindent,  ezért holnap folytatjuk a disney-s kirándulást.  A buszban mindenki döglött,  aludt.  Olive mellettem végig suttogva áradozott a mai napról.  Úgy láttam, elfelejtette a mai napi kis incidensünket, de még nincs vége.  El fogja nekem hinni, hogy Peter  volt aki azt a levelet írta.

 Másnap reggel kis késéssel indultunk, mert senkinek sem volt kedve felkelni.   Jay szülinapja remekül telt,  mindenkitől megkapta az ajándékát, még èjfèl előtt elfújta a gyertyát.  Alig lehetett őket lefektetni tegnap éjszaka,  úgy be voltak zsongva a király naptól. A buszban a tegnap esti hangulat uralkodott. Mindenki fáradt és álmos. Még a két búgócsiga kölyök sem pörgött,  anyjuk vállára hajtva fejüket szunyókáltak. Valahogy ma a kinti emberek is furák voltak,  nem volt az a nagy boldogság, mint tegnap. Vagy csak én látom így? Lehet...
  Olive ma megint a hallgatás mély bugyrába esett. Nem tudom, hogy a tegnapi miatt,  vagy esetleg rosszul kelt - bár az utóbbinak nem a legnagyobb az esélye -.
 Disneyland ugyanolyan maradt, mint tegnap. Ugyanúgy sütött a nap, mint tegnap,  a fák ugyanúgy kevés árnyékot biztosítottak, mint az elmúlt alkalommal.
  Ma mindenki oda mehetett,  ahová akart. Végig lehetett nézhetett show-kat,  mehetett megint hullámvasútazni,  hercegnőnek öltözhettek,  meg még minden más programot amit ez a hely nyújtott, kipróbálhatták. Olive tegnap azt hajtogatás,  hogy ő be fog öltözni Rapunzelnek. Remélem megvalósítja,  mert megnézném dögös hercegnőként. Hmm... a francba!  Nagyon dögös lenne!
 - Mit bámulsz?  - jött oda mellém Peter. Elszakítottam tekintetem a lányról,  és Peterre figyeltem.
 - Te meg miért jöttél ide?  Nem vagyok rád kíváncsi!
 - Na de Trent... nem tetszett a levelem? Tudod,  igazán féltelek.  Látom,  ahogy Olive-ra nézel,  pedig ő nem illik hozzád.
 - Mert te igen?
 - Persze,  miért is ne.  Viszont látom,  hogy nem tágítasz a kiscsaj mellől. Ám,  ha mégis meggondolod,  hívj fel. - azzal oda nyújtott nekem egy ugyanolyan kis fecnit, mint amilyet tegnap,  rajta a számával. Azonnal szét is szakítottam, úgy,  hogy ő is lássa. Nem akartam Olive-nak még egy okot adni,  hogy jobban utáljon. Azonban mikor megjelent mellettem,  tudtam, hogy el vagyok ásva.
 - Mit adott neked Peter? - azonnal faggatózni kezdett.
 - Úgy sem hinnél nekem,  ha elmondanám.
 - Lehet,  hogy most hinnék neked...
 - És azt miért tennéd?
 - Mert hinni akarok neked. Meg még azért, mert Peter az előbb kérdezte meg,  hogy nem lenne-e baj,  ha megadná neked a számát - döbbenten figyeltem,  ahogy Olive nevetni kezd,  és megölel.  - Sajnálom, hogy tegnap nem hittem neked.
 Nagyon jól esett az ölelés, és a bocsánat kérése.
- Én mondtam,  hogy nem normális az az ember.
 - Igen,  megmondtad.  De valamilyen szinten nekem is igazam volt,  mert az a lány tényleg folyamatosan téged bámult.
 - Szóval féltékeny voltál.
 - Mi?  Én?  Dehogy. - Próbált hárítani,  de mikor kimászott az ölelésemből,  megjelent az a szokásos cuki pír az arcán.
 - Még mindig Rapunzelnek akarsz öltözni?  - ahogy kimondtam a mondatot, vigyorogni kezdett.
  Elmentünk hát oda,  ahol ezt megvalósítják,  de az zárva volt.  Olive szomorú lett,  lehajlott fejjel jött mellettem.
 - Mit szólnál hozzá,  ha ennénk valamit? - hangulata javulni látszott,  mikor hatalmas tálca kajával ültünk le egy asztalhoz. Milliónyi ember volt az egész helyen, mérföldes sorok álltak, turisták zöme fotózta Disneylandet. Gyerekek vidáman szaladgáltak, szüleik nézelődtek.
 A sorban állás közben eltöprengtem. Mi lesz, ha hazautazunk? Vajon minden megváltozik, vagy ugyanolyan marad? Olive-nak ott van Josh, nekem Adela. Mindketten boldogak vagyunk párjainkkal.
 Az egész nap olyan gyorsan ment el, fel sem tűnt, hogy a nap már lemenőben van. Sokkal többen járták-kelték a mesebeli utcákat, mint előző alkalommal. Köze lehet az este megrendezésre kerülő hatalmas tűzijátékhoz. Jay Olive ölében talált megnyugvást, fejét ráhajtva nővére vállára nézte az immár kivilágított mindenséget.
 Még egy kört mentünk, Jay elaludt a ringató karokban. Már teljesen sötét volt, bár szinte fel sem tűnt a hatalmas fényt árasztó utcától. Mindenki összegyűlt egy helyen a tűzijátékot várva.
 - Add ide Jay-t,Olive! Menjetek, keressetek valami jó helyet! Itt úgyis csak kattanásokat meg vakukat fogtok látni. - Igaza volt Penny-nek, ki átvette az alvó Jay-t. Olive-val elindultunk hát, kerestünk valami nyugodt helyet. Olive húzott maga után a tömegbe, majd megállt egy megfelelő helyre. Megálltam mellette, izgatottan vártuk a műsort. Nézelődtünk, balra tőlünk egy öreg házaspár beszélgetett, előttünk kisgyerekek szüleikkel vártak, jobbra tőlünk úgy velünk egyidős fiúk lehettek, akik feltűnően figyelték a mellettem álló lányt. A szemükkel falták, tetőtől talpig. Olyan érzések törtek fel bennem, amit már az Olive-val való találkozást óta többször éreztem. Féltékenység. Legyőzhetetlen, mindent áttörő féltékenység.

  És ez tovább fajult... a hátunkhoz kerültek, de ahogy enyhén elfordítottam fejem, láttam őket szemem sarkából. Addig felülkerekedtem dühömön, csak később már mutogattak is. Már nem hagyhattam annyiban... Kezem rásimult Olive derekára és teljesen az oldalamhoz húztam. Ahogy lepillantottam rá láttam a szokásosnál erősebb pírt az arcán. Sunyin rám emelte íriszeit pillái alól. Ekkor pedig elkezdődött a tűzijáték, ami a kastély tornyaiból kúsztak a sötét égboltra. Most nem ronthattam el... Csókra vár. Ezért lehajtottam fejem az övéhez, majd számat hozzáérintettem ajkaihoz. Lassan azt hittem vissza se akar csókolni,de sóhajtott egyet és ő kezdeményezte a következőt.
 Mire befejeztük második csókunk nekem dőlt, én pedig szemem sarkából újra ránéztem a mögöttünk álló fiúbandára, akik más lányt szemeltek ki. Megkönnyebbülten előre fordítottam a fejem és már együtt néztük a tűzijátékot...

16. nap A mondataidért

 Sziasztok! Tadammm... itt is a 16. rész, a következőben pedig érzelmesebb részleteket gondoltunk, csattanós befejezéssel!

Az álmom után alig tudtam elaludni, így két óra után feladtam és inkább a többieket néztem, fent vannak-e. Jay olyan pózba aludt, hogy a kezeit füle mellett pihentek, lábai felhúzta amennyire csak engedte a hálózsák. Olyan volt, mint egy kis majom, Nelson pedig balerina módjára felhúzta egyik lábát, karjait széttárta és egy kicsit hátradőlt. Mosolyognom kellett rajtuk, de amikor Olive-ra néztem, csak a sötétkék hálózsákot láttam. Tágra nyílt a szemem és bekukucskáltam rajta. Szerencsére megláttam sötét haját, felém fordult arcával és észrevettem az álombeli szép, halvány, igazi mosolyát.
 Félre simítottam egy tincset homlokából. Követve a hajszálai vonalát végigsimítottam piroskás orcáin.
 Visszafeküdtem az oldalamba vele szembe és csak néztem. Nem tudom mi ütött belém, de kis idő múlva átöleltem amikor háttal fordult nekem és lecsuktam szemhéjam, hátha tudok pihenni.
 Pár perccel később mocorgást éreztem karom alatt, majd Olive velem szembe fordult. Résnyire nyitott szemem nem vette észre, hogy fent vagyok, én pedig majdnem elmosolyodtam ahogy karomat nézi ahogy rásimul derekára. Nem telt bele pár másodpercbe, hogy elfogadta és szinte még közelebb húzódott hozzám. Fejét mellkasomhoz nyomta, kezemmel még közelebb húztam.

 Reggel már egyedül ébredtem. Amikor kiléptem csak Olive és az anyja voltak fent. Olive lehajtotta fejét szomorú arckifejezésével, míg Penny egyik kezében bögrét tartott, a másik karját csípőjére rakta és szigorú arcot vágott. Amint abbahagyták beszélgetésük Olive-hoz sétáltam.
- Mi a baj?
- Megmutattam az iránytű vázlatait... Még mindig nem érdekli - sóhajtott. Ezt szerettem benne. Sose kellett nyaggatni, hogy mondja el mi a baj, mivel tisztában van vele, egyszer úgyis kibökné.
- Milyen iránytű?
- A tetoválás vázlata... A jobb oldalamra akarok egyet, de nem engedi anya... Úgy gondolja megbánnám, nem bírnám ki míg készítik és egy egész kis prezentációt adott arról, ha belénk nyomják a tűt. Ne kérdezz többet. Segíts megváltoztatni a véleményét! - sorolta. Ezt is szeretem benne... Tudta mit akarok kérdezni, meg se kellett szólalnom és válaszolt is.
- Először a vázlatokat mutasd!
 Felém nyújtotta a fehér papírokat, amiket kis idő után visszaadtam. - Még átgondolom.
- Ez azt jelenti, hogy igen? - ugrált és örömében megölelt.
- Én ilyet nem mondtam. - Mosolyogtam.
- Köszi, hogy segítesz! Már fél éve ezeket a vázlatokat készítem és végre megvan az igazi! - meg se kottyant neki válaszom, puszit nyomott arcomra és egyetlen rajzot hagyott kezembe.
 Ahogy jobban megnéztem a grafit vonalait, kezdett összeállni a jelentése.
Az iránytű egy ismeretlen irányba mutat, fedő üveglapja betört. Benne, s körülötte néhány dísz, motívum, virágok díszelegtek külsején, láncán lógva.
 Mégis hogy segíthetnék abban, hogy az édesanyja megváltoztassa véleményét? Ekkor leesett. Honnan tudja, hogy milyen érzés, ha a tetoválótűt belénk nyomják? Talán Penny-nek is lenne egy titkos tetoválása? Ha igen, máris tudom hogyan egyezne bele.

- Messze vagyunk még? - Újra megszólalt Nelson.
- Nem! Mindjárt odaérünk a Hollywood felirathoz, készítünk pár képet és megyünk a hírességek sétányához, onnan pedig már csak a strand vár! - Mosolygott Christin.
 Na igen... ez volt a terv ezelőtt két órával is.
Szerencsére az ilyen híresebb helyeken hamar túlestünk a kicsik miatt.
 Katolikus templomok, Stúdió, Különös utcák, a Gin Ling, bazárokon hamar túlestünk, hiába látszott nagy útnak. Persze Olive tovább maradt volna a Getty Centerben, de szoros volt a tempó. Oda-vissza mentünk Los Angeles utcáin. Ha lehet, mi voltunk a legrosszabb turisták akik valaha is ebben a városban jártak. Már első nap a hírességekkel kellett volna kezdenünk. De többen fordítva tették a vezető miatt. Persze a nők szerint ez egyáltalán nem volt baj a kedves kis Donaldot látva...
- Itt is vagyunk! Készítünk pár képet, majd a hírességek sétánya egyik részén is végig megyünk. Remélem mindenki megtalálja a kedvenc hírességét! Aki nem, az így járt!
 A kicsik egyből a legfelkapottabb színészhez mentek; Win Diesel. Persze Nicolassal és Olive-al érdekelt minket az ő csillaga is, de  két anyuka már ma akart végezni a fontos helyekkel. Win Diesel közé tartozott Adam Sandler, Jennifer Lopez, Sandra Bullock, Jennifer Aniston és még több színész, énekes. Persze a női tagok a Twilight résznél maradtak. Amíg a strandra utaztunk Penny és Christin Olive-ot akarták meggyőzni, hogy Edward tud halhatatlan lenni és ő jobb, mint Jacob, a vérfarkas. Nem hiszem, hogy ismeri Penny a lányát. Szinte ő mondta, hogy nem olyan jó lánya kedvence... Ha lehet mondani szikrázott Olive szeme, amiért lenézik az ő kis sztárját.
- Christin... Szívem... Olive-nak is lehet kedvence. Hiszen te nem szereted Adam Sandlert én pedig imádom az összes filmjét! Hagyjátok szegény gyereket. Ne terrorizáljátok. - Végre valaki volt annyira merész - ez esetben Nicolas -, hogy véget vessen a kicsit idegesítő csevegésüknek. Hálát adtam az égnek amikor Christin vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta és az út felé szegezte fejét. Onnantól nem is volt szó színészekről, kutyáikról, dalokról. Mindenki csendben ült a tengerpartig.
- Úristen! Itt vagyunk! - kiáltott Jay az ablakra nyomva arcát.
 A felnőttek mosolyogva néztek minket ahogyan gyorsan kipattanunk a bérelt autóból és a kisebb táskánkért nyúlunk. Alig vártuk, hogy a vízbe csobbanjunk. Mégis várnunk kellett a szülők szöszmötölésére. Még mielőtt ténylegesen bementünk volna a vízbe, akár egy lábujjunk is beleérjen, megint visszahúztak a valóságba.
- Nem kentétek be magatokat naptejjel! Azonnal gyertek vissza! Hiába, három óra. Ilyenkor a legnagyobb a napsugárzás és égve teszitek meg többi napot, ha nem kenitek be magatokat, és nem akarok utána nyavalygást hallani! Na... tessék. - Amire visszafordultunk - egyetlen lépést sem tettünk - Penny már két naptejes flakont tartott felénk. Duzzogva elvett egyet Jay, a másikat Olive.
- Én nem szeretném, ha ebből is az önökét használnám...
- Trent Weaver! Bekened magad ezzel a naptejjel! - Penny ellentmondást nem tűrő hangon visszafordult fiához. Pedig nekem kicsit kellemetlen, hogy csak a lánya haverja vagyok, mégis eljöttem velük. Még ha együtt is lennék Olive-val, akkor se kellett volna elfogadnom ezt a meghívást.
- Tessék! - Olive az orrom alá dugta a naptejet.
- Segítesz? - kérleltem.
- Mit? Bekenni a hátad? Betudod te azt egyedül is.
- Bárhogy is hiszed, nem vagyok gumiból! - Mondtam a logikus választ. Van benne valami, nem a leghosszabb a kezem, és nagy, izmos a felsőtestem. Senki sem tökéletes, bár én majdnem.
- Most biztos magadra gondolsz! - zökkentett ki Olive a gondolkodásból. Azon agyaltam, hogy elhanyagoltam az edzést. Be kéne pótolni.
- Túl jól ismersz... És ez baj! Nagy baj! - pödörtem a nem létező bajszomat.
- Fura vagy! Tetszik! - sóhajtott, és kivette a kezemből a naptejet. Intett a kezével, hogy forduljam meg. Hallottam, ahogy kattan az üveg nyitója, de csak egy perccel - nagy sóhajtást követve - éreztem a hátamon a csúszós naptej hidegét. Éreztem bársonyos keze útját, ahogy végigment a gerincemen. Majd a nyakamon... Aztán könnyen megfordított. Folytatta a mellkasomon. Nem vette le szemét az arcomról.
- Érzem a szívverésed! - állapodott meg keze a szívem fölött. - Mindvégig éreztem. Egyszer gyors, mint egy paci, máskor lassú, mint egy... kis paci. Tudod, az a pici paci. Amelyik lassú... - éreztem, hogy zavarban van, de nem érdekelt. Oldalra fordította fejét, de láttam, hogy nyakig elpirult.
- Na... Most én jövök! - kaptam ki a kezéből a naptejet. Még mindig könnyű, nyári ruha volt rajta, amitől nagyon szerettem volna, ha minél hamarabb megszabadul.
- Ha hozzám mersz érni esküszöm, hogy ledugom a nyelved a torkodon! - hangzott közelről a fenyegetés. Alig egy centire volt az orrunk egymástól.
- Sokkal jobban örülnék a tiédnek! - villantottam egy perverz mosolyt. Lehunyta szemét, elhúzódott tőlem.
- Nyugi, csak vicc volt! - fogtam meg a csuklóját, mielőtt elment volna.
- Vicc... persze! Haha...ez vicces! - hangjában éreztem a szarkazmust. Bár könnyű volt felismerni, hisz egyhangúan mondta az egészet. Kitépte magát a szorításomból, és visszament a társaságba. Szememet forgatva indultam én is oda, de útközben elkapott Jay és Nelson. Jay hátulról, Nelson elölről támadott. Rám ugrottak mind a ketten.
- Vigyél be minket a tengerbe! Láva van alattunk, csak a vízben biztonságos! - Játszották a minden gyerek számára izgalmas játékot. Lépkedni kezdtem az óceán hullámai felé, mikor Jay beleordított a fülembe.
- Meghaltál! Nem mondtuk, hogy neked rá szabad lépni! - sikoltotta. A strandon szórakozók sikítást kizárva folytatták tovább szórakozásukat.
- Most halott tetemeden lépkedve kell eljutnunk a vízig! Elég valószínűtlen, de sikerülni fog! - Kezdte vizslatni a víz és a köztünk lévő távolságot. Kacsintást véltem felfedezni a két fiú között, de míg próbáltam rájönni miért csinálták, össze-vissza kezdtek rángatózni kibillentve egyensúlyomból. Jól hanyatt estem, orromat csiklandozta a jéghideg óceán tartalma. A fiúk a hátamról bemásztak a vízbe, otthagyva engem fulladozva a parton. Két kézzel támaszkodtam a forró homokon, mikor újabb súlyt éreztem a hátamon, amitől szépen le is fejeltem a földet. Szememben egy kiló homokkal néztem fel. Amit láttam... lehengerlő volt. Visszanézve futott előttem be az óceánba. Az a bikini... és a feneke benne...Az összes levegő kiszorult a tüdőmből mikor megláttam. Azt hittem álmodom...

 Lassan álltam fel, elővettem legszebb mosolyomat - a bugyiszaggatót - és lépkedtem felé. Úgy vonzott, mint egy mágnes, amely sosem enged. De nem is akarom, hogy engedjen. Megfeledkeztem mindenről, kiürült a fejem. Összefonódott mosolyunk nem engedett mindaddig, míg Jay és Nelson fel nem tűntek Olive háta mögött. Ne fiúk! Ne most! Szájukhoz emelték mutatóujjukat, jelezve, hogy ne áruljam el őket. Visszaszámoltak kis ujjacskáikon, egyszerre támadtak. Olive viszont gyorsabb volt. Megfogta mindkét fiú karját, és ellökte őket egyenesen a vízbe. Mikor hahotázni kezdett, hirtelen akkorát esett szegény, hogy feje sem látszott ki. Hasamat fogva a röhögéstől, siettem oda, hogy segítsek neki.
- Ne nevess! - Mérgesen nézett rám, mikor felült és kilátszott feje a vízből. Kezemet nyújtottam, mire ő megragadta és belerántott a vízbe. Persze félig ráestem, így ő is újramártózhatott. Amikor mindketten a felszínre jöttünk Olive a part felé kezdett futni, mivel tudta; megbosszulom. Nem tudtam hamar utolérni, a hullámok gátolták, így amint beértem azonnal felkaptam az ölembe.
- Nehogy eldobj! -  Még szorosabban tekeredett karjai vállam és nyakam köré.
- Engedj el - vigyorogtam.
- Dehogy is! - Rémült tekintetét rám szegezte, de azonnal ellágyultak. Megint túl közel kerültünk egymáshoz...