3. nap A rajzolásért

Kedves olvasók! Köszöntjük a feliratkozókat, sokat jelent nekünk!

   Akkor figyeltem fel a rajzolásból, mikor a nevemet hallottam, Trent futott felém. Ahogy jött kidomborultak izmai a fekete pólón keresztül. Arcáról eltűnt a borosta, kiemelte duzzadt ajkait. Egy kicsit elbambultam, ismét, mert megint csak akkor kapcsoltam, mikor már hozzám beszélt rádőlve a padra.
 - Megismételnéd? - ráztam a fejem ébredésemet jelezve. Elmosolyodott, és elismételte.
 - Megkértek, hogy segítsek a karaokéban. És megkérdeztem, hogy neked mikor lenne jó! Szóval? - gondolkodni kezdtem, hogy mikor is érek rá, de mikor belém hasított a gondolat, hogy mindig, lebiggyesztettem az ajkam.
 - Bármikor! Döntsd el te! - adtam meg neki a választás lehetőségét. Megrántottam a vállam, bedobtam a táskámba a félkész rajzokat és kisétáltam a teremből. Éreztem, hogy jön mögöttem, csak a nagy tömeg miatt nem tud mellém állni. Éppen, mikor bementem volna a rajzterembe, elkapott.
 - Még nem választottam időpontot. És nekem is itt van órám! - szóval nem utánam jött, csak a terembe ahol órája lesz. Kikerült és bevonult a fotósoknak előállított sötétkamrába. Nem is tudtam, hogy fotózik. Egyáltalán mit tudok róla, azon kívül, hogy Trent Weaver-nek hívják és, hogy a barátnője meghalt? Ez nem a legtöbb.
 Gondolataim összegyűjtve álltam a festőállvány elé, és rajzolni kezdtem érzéseim. Ez esetben sötét színekkel dolgoztam, és egy holló leszállását ábrázoltam rajta. Bonyolult rajz lett, de dupla órám volt, így időm is akadt az elsőn elkészülni vele.
 - Tetszik ez az árnyalat! Bár nem ezt szoktam meg tőled Olive, de ez az egyik legjobb festményed! Megkérnéd Trent-et, hogy fényképezze le és hívassa elő? Tizenöt példányban szeretném. - mondta Mrs. Tramell végig a festményt nézve, majd visszavonult az asztalához. Örültem a jó kritikának, így mosolygósan szökkentem a sötétkamrába. Benyitottam az ajtón, és láttam, hogy minden vörösben úszik. Nagyon sötét volt, alig tudtam kivenni a dühös alakot magam előtt.
 - Ojj, de sötét van itt! Nem lehet felkapcsolni a villanyt? Kell ide egy kis fény! - mondtam az előttem álló mérges Trent-nek.
 - Ugye most csak viccelsz? De persze, majd felkapcsolom ha pockokat keresek! Minek jöttél? - tette fel flegmán kérdését.
 - Miért vagy bunkó velem? - mondtam ki, amit elvileg gondoltam.
 - Most komolyan azért zavartál meg, hogy megtudd, miért vagyok bunkó veled? - nézett rám furán, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg kimondtam a kérdést.
 - Öhm...nem! Azért jöttem mert Mrs. Tramell megkért, hogy szóljak neked! - fejeztem be mondanivalóm.
 - És miért kellett szólni? - húzta össze a szemöldökét.
 - Ja..igen! Azért, mert le kell fotóznod és előhívnod a festményemet! Tizenöt példányban, és segítenem is kell! - ezt nem biztos, hogy mondtam, mert már nem emlékszem a beszélgetésre. Felkapta fényképezőgépét kiment és megvárt a tanári asztalnál. Nem volt senki sem a teremben. Odasietett a fotózáshoz kijelölt területhez és intett, hogy hozzam a képet.
 Óvatosan fogtam meg, mert még fogott a festék. Mikor odaértem, akkor szembesültem Trent lehajtott ringatott fejével.
 - Az állvánnyal együtt! Ne legyél ilyen...értetlen!
 Gyorsan visszafutottam az állványért és odavittem azt is. Ráraktam a képet, mire Trent fotózni kezdett. Míg még benne voltam a képben. Mosolyogni kezdtem, és vágtam pár jó pózt, mikor közölte.
 - Nem vagy benne, de jó látni mikor már rég készen vagyok! - közölte velem a tényt, amire én csak egy szájtátással reagáltam.
 - Szóval egyik képben sem voltam benne? - durciztam, mert akkor feleslegesen pózoltam.
 - Nem! De jó volt nézni lencsén keresztül. Elhitted? -Vigyorgott.
 - Kicsit... - duzzogtam, mert jó lett volna, ha rajta lehettem volna. Lenne egy emlékem, egy olyan napról, ahol egyszerre voltam szomorú, és vidám. Vigyorogni kezdtem, amin Trent is vigyorgott. De amint észrevette magát, megrázta a fejét, fújtatott egyet, és visszavonult a szobába. Unom, hogy így viselkedik. Utánamentem..

 - Tényleg kéne ide fény! Viszont ez most nem fontos, mert elmondod szépen, hogy mi a bajod!
 - Hagyjál békén, és menjél ki! Viszlát! - hadonászott ismét a kezével.
 - Már megint csinálod! Egyik pillanatban tök kedves vagy, a másikban meg, hogy hagyjalak békén! Ha azért csinálod, mert meghalt a barátnőd, nem érdekel! Tudom, gyászolsz és át is érzem! Nem te vagy az egyetlen, akivel ilyen megtörtént! Tudom, nehéz... a világ legnehezebb dolga túljutni ezen! De meg kell tenni, mert akkor egy érzelmi szivacs leszel, ami ha megtelik, jól ki lehet csavarni! Ő sem ezt szeretné... nem szeretné, hogy miatta legyél ilyen! Segítséget nyújtottam, amit te nem vagy hajlandó elfogadni! De tudod mit, elegem van! Legyél egyedül a kis kamrádban, és kedvedre csináld a képeidet! - és kirohanásomat követve kivonultam a szobából meg sem várva, hogy mit szól.

Trent szemszöge

   Kiment. Kisétált. Már nem tudtam volna megmondani, hogy maradjon, pedig szerettem volna. Hiányzott. Máris hiányzott. Nem tudom, ez miért is van. Lehet, hogy ő az egyetlen, aki tényleg megpróbál felvidítani, keresi a társaságom, mostanában ez nem mindenkinek megy. Azt mondják elutasító vagyok, kedvetlen. Újra és újra lejátszódott a fejemben az üvöltése, míg felfogtam. Ő tényleg csak jót akar, de meg kell értenie, hogy még tényleg mindig gyászolok. Életem szerelmét gyászolom, aki öngyilkos lett. Nem tehetem meg, hogy a másik nőt is eltaszítom, aki próbál a kedvemben járni. Tudtam, hogy most már semmi esélyem Olive után menni, már rég az utcán sétál valahol. Inkább maradtam és előhívtam a kért képeit. Ahogy kattintgattam a gépen, néztem a képeket feltűnt egy, amit most csináltam, mikor pózolt. Akkor egyet tényleg ellőttem. Csak most vettem észre milyen gyönyörű és sötét árnyalatú képet festett. Megszerkesztettem, hogy csak a lap látszódjon és elkészítettem akkorára, mint az eredetit.